A kavics. Hosszas töprengés után, az a kép alakult ki bennem, hogy a kavics semmi, de még minden lehet. Kezdet és vég egyben. Kezdete valamilyen átalakulásnak és a vége egy sziklának. Szellemi értelemben véve egy mag. Mint a tojás. Ahogy a durva felület szépen lekopik, nem megmutatva viszontagságait, az erő szimbóluma. Ott rejlik benne a múltja és magában hordozza a jövőjét is. Olyan jövőt, ami másnak nem adatik meg. Nincs két egyforma kő, mindegyiknek más arca van. Igen arcok azok, sima ráncokkal teli. Arcok. Sorsra várva. Folyton alakulva. Újra és újra átlényegülve. Kövek az út szélén, ahogy mások rendezik el sorsukat. Festett képeket hordozva, mert valaki meglátott bennük egy motívumot. Felragasztva falra csempék közé, kagylók és csigák házai mellé. Kreatív mellékterméke a víz munkájának. Az élet alakította szépség. Fantázia és valóság határán. Mérföldeket jelezve a vándor útján. Védelmet nyújtva a mögé rejtőzőnek, és halált hozva annak, aki óvatlanul merészkedik omlása alá. Ó dehogy a folyó vájja ki saját medrét. Napszámosai a kövek, amiket görget, ők bontják az akadályokat előle. Szimbiózis ez a javából. Együttélés, ahol mindkettő megkapja a maga jutalmát. Aztán ha a víz elfáradt, végül leteszi munkásait, hogy azok is megpihenjenek. Aztán gyerekkéz kap értük, és ismét vissza hajítja a sodrásba, mert az élet körforgása számukra még nem fejeződött be. És talán az idők végezetéig kavarognak nyugalmat nem találva...