Természetfilmet nézek. Tanzánia, Tarangile nemzeti park. A nagy afrikai szakadékvölgy páviánjairól. Boldognak tűnő életük és az ideálisnak tetsző táj csak lepel a felszínen, ami eltakarja az igazi összefüggéseket. A majmok csapatokban élnek, körülvéve a nagymacskáktól. Tömeges létük egyfajta védelem, a rájuk leselkedő veszélyektől. Több szem többet lát, egy-egy példány elvesztése kisebb trauma és még lehetne sorolni. A családi szerveződésű csoportok egymás mellett élnek, így alkotva akár több száz egyedet számláló közösségeket. Drámai a párhuzam az emberi településszervező erők és a páviánok szociális tevékenysége között

Bolygónkon annyi az élet, hogy akár hasonló planétát is meg tudna tölteni. Egymásra épülnek, egymásból táplálkoznak. Ha egy láncszem kiesik, akkor űrt hagy maga után, hiányozni fog, persze a keletkezett lukat valószínűleg hamar betölti egy másik, agresszívebb invazív életforma. Ez a gondolat jelenik meg az emberi értékekben is. Ez a távolság oka és a közösség összetartó ereje is. Táplálkozom, és táplálék vagyok. Az ember csúcsragadozó mivolta előtt, a mai majmokéhoz hasonlító közösségekben élt. A folytonos figyelem a környezetre, elősegíthette az összefüggések felismerésére való hajlamunkat. A környezet adta erőforrások kihasználására irányuló képességeinket. Kezdetben ezeket a tulajdonságainkat a túlélés érdekében a természettel szemben kellett használnunk. Ám ahogy egyre kifinomultabb eszközrendszert hoztunk létre, ide értve a beszédet és a tűz használatát is, ezeket az adottságainkat magunk, azaz a csoporton kívüli fajtársainkkal szembeni rivalizáció során használtuk. Élni és életben maradni. Mindent ez az egyszerű gondolat mozgat, illetve ezt kiegészítve még egy jelentős, ha nem a legjelentősebb mozgatóerővel. A reprodukció lehetőségének megszerzése, a fajfenntartás. Egy-egy kivételtől eltekintve a dominancia erős csoporton belüli szervező. Ennek a dominanciának a csoporton kívülre való vetülése a területi dominancia. Hatalom a csoport tagjai felett és képesség a táplálékszerző terület megtartására, vetélkedés a fajtársakkal és más, a terület erőforrásait kihasználó élőlénnyel. És már el is jutottunk a háborúhoz.

Szörnyű a következtetés, de ezek szerint az emberi természet alapja a háború? Történelmi szempontból több hatása is megfigyelhető egy-egy háborúnak. Saját értékrendünk kiterjesztésén túl a területi igények is jelentős indokai lehetnek az ellenségeskedésnek. Stratégiai szempontból a saját kultúránkat, fenyegető civilizációkat próbáljuk erőfölényünkkel vagy egyéb eszközökkel meggyőzni arról, hogy az ellenünk irányuló agressziónak nem lehet pozitív eredménye. Ez egy sakkjátszma, ami a gyökereinkig nyúlik vissza. Ha ilyen ősi a késztetés az ellenségeskedésre, akkor vajon nem szükséges tulajdonság? Hiszen a háborúk ugyan eltüntettek ezt-azt, de általuk teremtettünk is. Többnyire persze az új eszközöket is a pusztítás érdekében használtuk. Ennek a mentalitásnak lehet-e jövője hosszútávon? Ha mindent összevetünk, az a maroknyi majom, valahonnan az őskor hajnaláról a mai napig irányítja tetteinket. Csoda, hogy eddig kihúztuk és kérdéses, rájövünk-e, hogy a változás az egyetlen állandó dolog. Gaia krónikájában az emberi faj eltűnése, épp ugyanolyan fejezet lenne, mint bármely más fajé…