Egy gondolat, befészkelte magát a fejembe. Több mint hatmilliárd ember él a földön, és hihetetlen ütemben kétszereződik a lakosság. Van egy kísérlet. Kémcsövekben baktériumokat tenyésztenek. Megadott egyenletes időegység alatt a baktériumok megkettőzik magukat. Legyen ez az idő egy perc. Ha a megtelő kémcsőből a fele matériát eltávolítjuk, akkor is egy percen belül újra megtelik, és elég e az egy perc haladék ahhoz, hogy újabb kémcsövet kerítsünk a szaporulatnak? Az analógia alapján nézzük magunkat. Ha a föld tűrőképességének határán vagyunk, és a megoldás az, hogy a lakosság felét evakuáljuk egy eddig ismeretlen bolygóra, ismeretlen technológiával, akkor a kapott haladék elég lesz ahhoz, hogy kitaláljuk, mit tehetünk a természetvédők fentartható fejlődésével, vagy a marketing szemléletű gazdasági szakemberek és a politikusok bevett módszereivel? A közelben nincs lakható bolygó, a Star Wars műcsillagához hasonlót sem tudunk építeni. Nincs másik kémcső a közelben, ami egy percre megoldást jelentene… Közeledik a demográfiai krach. Ez a baktérium hasonlat annál is inkább szoros párhuzamnak látszik a szememben, mert a föld túlszaporodott élősködőinek tűnünk. Ha az egész környezetet, légkört tengereket és magát a földet is beleértve, mindent egy hatalmas élő szervezetként fogunk fel, akkor az ember ebben a képletben nemhogy elengedhetetlen, de kifejezetten zavaró elem. Mint valami fékeveszett, korábban talán jó ügyet szolgáló gazdátlan hadsereg, úgy raboljuk ki földanyánkat. Úgy rázzuk ki ruhájából, mint a legelvetemültebb hullarablók, meggyalázott áldozatukat, az utolsó értékes darabok után kutatva. Nézzük csak meg, mi a célja az emberi létnek. Ha az érzelmeket leszámítva kutakodunk, pusztán a megfigyelésekre, tényekre alapozva alkotunk véleményt, akkor arra jutunk, hogy semmi mást nem teszünk, civilizációstúl, gazdaságostúl, politikástúl, fűszerezve hittel, vallással, pszichofizikai jellemzőkkel, mint hogy szemetet termeljünk. És ehhez remekül értünk is. A küldetésünket rendíthetetlenül és gőzerővel folytatjuk. Ahol a természet valami felháborító véletlen miatt egy pillanatra lélegzetvételhez jut, ott betömjük gyorsan az ipar lukjait. Ezek vagyunk mi. Szeretünk, alkotunk, művészetet hozunk létre, átalakítjuk és legyőzzük a természetet, és kiaknázzuk a földanyánk emlőinek tejét, aztán a húsát, és végül majd a csontjait is, ha már mást nem tudunk kisarcolni tőle. Már ha hagyja, hogy ez így legyen. Amíg mi magunk el tudtuk intézni a felesleges túlnépesedést a háburúcskáinkkal, addig néha kellett csak beavatkoznia földanyánknak a pestissel, kolerával. Ma, amikor a katona halála a háborúban egy egész nemzetet felháborít, amikor az orvostudományunk olyan, egyébként életképtelen egyedeket tesz szaporodóképessé, akik a természet rendje szerint nem is élnének, amikor a betegségeket viszonylagos biztonsággal tudjuk gyógyítani, akkor ma vajon természetanyánk, akinek ha van egy csepp sütnivalója biztosan így tesz, vajon mit forral az üstjében, hogy minket, a testén tátongó fekélyeket okozó kártevőket elpuzstítson?