Egészségügyi kultúránk újabb szeletével szembesültem. A háziorvostól kapott beutalómmal eltipegtem a fogyasztológiai szakrendelésre. Rendelés 10-től. Jó beteg módjára ott voltam hamarabb, nehogy túl későn érjek. Betegpénzt leróttam a kapuban, feltipegtem a szakrendelőhöz, helyt foglaltam. Valós foglalás, immár erre a rendelési időre ez a hely csak és kizárólag az enyém. Tíz múlt kicsivel, nyílik az ajtó, asszisztens sorszámot oszt. Negyedik vagyok, ez remek, hamar meglesz! Kisvártatva behívják az elsőt, gyorsan megy ez, gondoltam, pár perc és kint van, jön a következő, ez aztán valóban gyors! Meg is vagyok lepődve. Gondolom gyógyszert iratni jöttek. Megy a harmadik, mindjárt én jövök, kezd elszállni a borongós kényszerképzet a nehéz egészségügyi helyzetről, és a paciensek nehéz helyzetéről… Én jövök, kapom a batyumat, megyek. Adategyeztetésre, ugyanis az orvos még nincs itt, egyenlőre csak ennyit. Átadom a lerótt háromszázról a nyugtát. Tébékártyát, személyes adatokat. Hol születtem… Mondom budapest, erre még egyszer, már nyomatékosabban: de hol? Atyaisten, hát ott voltam annyi biztos, de hogy hol? Talán hetedik kerület? Azt mondja a személyin rajta van, igaza volt. Kedélyesen elbeszélgetünk. Kérdezi milyen magas vagyok, családban betegségek? Súlyom? Mondom nem tudom, a háziorvos mérlege nem bírta, csak saccoltunk. Na álljon rá erre- mondta- bár ez sem biztos, hogy el fogja bírni! Kezdtem zavarodottan nézni, azt hittem, hogy itt fel vannak készülve a hozzám hasonló extrém esetekre. Ráállok, recseg, de mutat. Teljes ruházatban 172 kiló, meg még egy kicsit. Azt mondja ez borzasztó… Ezt talán én is tudom, ha nem tartanám annak, akkor nem jöttem volna, hogy segítséget kérjek. Mellesleg a megjegyzéseket megkaphatom máshol is… Veszi a testtömeg index karikát, az csak 140 kilóig van. Aszondja ajjajj, na nem baj, majd a műszer. Kezembe nyomja a kétkezes elektromos kütyüt, ami erre van állítólag. Miközben szívmagasságban lazán tartom, nekiáll, hogy megmérje a haskörfogatomat. Kettőt próbálkozik, aztán lemondóan legyint, sajnálkozva felkiált, hogy ez borzasztó, mégegyszer megkérdezi hány éves is vagyok, aztán újra csak az „ez borzasztó” tartalmú megjegyzés. Elkéri a laborleletet. Átnézi és közli, nem is érti, hogy lehet ilyen jó a vérképem, meg egyáltalán is, nekem sokkal magasabbnak kellene lennie a cukromnak. Hát persze! Ha baj van, legalább legyen vaskosan, vagy nem tudom mire gondolt… Ezt persze megint csak nem vártam volna. Nem azért mentem, hogy sajnálkozzon, vagy hogy a rosszallását fejezze ki a kedves asszisztens néni, hanem azért, hogy a problémámra megoldást találjunk. Miután minden adatot egyeztettünk, „visszazavar” a folyosóra, hogy legyek türelemmel, mert a közben megérkezett doktornő még mindig nem kezdte el a rendelést. Most éppen bájosan csicsereg a telefonba… Asszem nem ezért fizetik, no de ne legyek már ilyen kötekedő! Kint ülök a folyosón megint. Ábrándozok, hogy majd itt, itt aztán majd jól megmondják nekem a tutit, és elindulunk az új és szebb jövő felé! Nem is számolom a perceket. Lassan háromnegyed tizenegy. Végre mehet az első páciens. Lassan én is sorra kerülök, mehetek be a csodálatos doktornénihez… Hurrá, itt a kánaán kapuja.
