Fogj egy követ és dobd bele az előtted álló tó vizébe. Amikor a kő beleér, és hullámokat indít el, akkor tudod, hogy a tetteid is ilyen kövek. Amikor elindul a karod, hogy elhajítsa a követ, még talán nem is sejted, milyen változások elindítója az a kő. Aztán az jut eszembe, hogy valyon az a kő, tényleg ott van a kezemben? Amikor azon gondolkozom, mi a vallás, sok minden eszembe jut. A vallás, a valamiféle (bármelyik) hit intézményesült formája. Szabályokkal, hierarchiával, jól felépített kerülőutakkal a saját hitünkhöz, saját magunkhoz.

Nemrég egy társaságban voltam, ahol a különböző hitekről vitáztak, melyik milyen, miért jó, vagy miben gyenge. Hogy melyik hogyan épül egy korábbira. Honnan és miért vett át gondolatokat. Miért lehet ezt, vagy azt választani. De hát ezek hitek… Nekem aztán bárki jöhet magyarázni, hogy amit hiszek, az nincs, nem létezik, mert számomra az, az egyetlen elfogadható valóság. Amúgy is a nagy világvallások többnyire ugyanazt mondják, hasonló az értékrend, hasonló a bejárható út, ha leszámítjuk hogy egy életről, vagy az életek soráról beszélünk. Alapvetően az is mindegy, hogy az „ISTEN” fogalma hogyan jelenik meg, erő, egy felettes tudat, egy megtestesült lény, vagy bármi más. Akár egy van, akár százezrek. Az összes isteni megnyilatkozást tulajdoníthatom egyetlen entitásnak is, vagy a megjelenési formái szerint adhatok nekik külön nevet, ez mind semmit nem változtat a valóságon. Azt figyeltem, hogy mennyire egyszerű a különbségeket felnagyítva ellentéteket találni, pedig nem lenne sokkal bonyolultabb, ha a hasonlóságokra koncentrálnánk. De hát úgy tűnik, az emberi elme a szembenállásra van kihegyezve. Alapvetően ez egyfajta bizalmatlanság? Gondolom, az lehet.

Valamikor az írott történelem előtt, az idők hajnalán, ezzel a saját fennmaradásukat védték a kisszámú, egymástól távoli közösségek. Aztán ez a mentalitás megmaradt a városi létformában is. Az első városállamokon keresztül akár a mai modern világvárosokig. Önvédelem, a jövő védelme, hogy minden fenyegetéstől távol tudják magukat tartani. Nyilván, egy távoli törzs, amikor megjelent a saját elképzelésével, az a meglévő kultúra bukásának veszélyét hordta.

Vajon eljutottunk oda, hogy ezt kinőve elkezdjük megérteni, valójában nincs különbség köztünk? Hogy amiről beszélünk az, hogy a lágy tojás melyik felét törjem fel? Amíg a laposabb vagy gömbölyűbb vége körül forog a vita, addig maga a tojás veszik ki a gondolatokból, pedig hát mégiscsak az lenne a lényeg. Mennyi értelmetlen vitát kell ahhoz végigjátszani, hogy rájöjjünk, nem csak különbözni lehet, de összetartozni is?

És az életnek csak egy szeglete a vallás, mennyi olyan dolog van még, amit ha végre ki tudnánk nőni, akkor végre valódi eredményeket érhetnénk el.