Amikor egy állás, vagy bármi más ajánlatot kap az ember, arról a megérzései egyből pontos információkat küldenek vissza. Így voltam ezzel az állásinterjúval én is. Úgy indultam el, hogy tudtam, feleslegesen megyek. Na most ugye felmerül a régi kérdés, hogy én teremtem meg a jövőt, vagy előre érzem azt? Másfeleől, ha elmegyek egy ilyen beszélgetésre, azt remélve, hogy tévedek, akkor valójában magamat verem át. Hiszen tudom, hogy a megérzéseim nem csalnak. Aztán mégis elmegyek… De minek?

Egy ideje gondolkozom azon, hogy milyen képességeim vannak. Milyen értékeim, és hibáim. Ebből az utóbbiból elég sokat fel tudnék sorolni, de az első kettővel bajban vagyok. Állás interjún képes vagyok mondani pár olyan momentumot, amit hallani akar a felvételiztető, de nem mindig vagyok meggyőződve azok valódiságáról, legalább is nem úgy, ahogy ott elmondom azokat. Olyankor adott a kérdés, ki vagyok én? Mit akarok én? Van e célom, mármint persze vannak céljaim, de van-e értelme az életemnek? Amire majd visszaemlékezve azt mondhatom, hogy ha semmi mást nem tettem volna, ezért akkor is megéri… Valahogy azt érzem, hogy nincs közöm az itteni történésekhez. Mintha véletlenül kerültem volna ide. Nem tudom, hogy csak az idővel van e bajom, vagy a hellyel is, de nem ott és nem akkor vagyok, ahol, és amikor lennem kellene. Aztán másszor meg azt érzem, hogy egy örvényben vagyok, ami fogva tart. Próbálok kijutni belőle, de nincs bejárata, nincs kijárata, csak körülvesz. Mint egy labirintus a papíron, amire a tréfáskedvű alkotó elfelejtett ajtót adni a külvilághoz. Így aztán aki benne van, mert oda rakták az őt jelképező pöttyöt, bármerre is fordul, bármerre is indul, legfeljebb ugyanoda ér vissza. Ha elég kitartó volt. Ilyenkor ugye egyetlen lehetőség kínálkozna, egy dimenzióval feljebb, ahol már nem jelent akadályt egy vonal, egy korábbi leküzdhetetlen korlát átlépése. Ez az ugrás fölfelé lehet a megoldása az én problémámnak is? Innen a három dimenzióból, ahová orvul bezártak, és mivel még mindig a magasabb dimenziót vizionálom, nem elfogadva a jelen valóságát, nem tudok kilépni? De ha alapvetően rájöttem a probléma nyitjára, a kulcs akkor sincs még a kezemben. Vagy ott van, csak nem érzékelem?