Miért van az, hogy az ember keresi a határait? Ez a megismerés ősi kényszere, amit a tudomány már megenged? Nézem a filmet, sokadszor, és a régi kérdés megint, ki vagyok, mit akarok, mi az értelme az életemnek. Ha egyszer átmegy az ember, még visszajöhet? Emlékek és érzések csapnak át a feje felett, de vissza lehet jönni? Mármint ugyanabba a testbe, lélekbe zárva? Vagy áthoz valamit? Sok beszámoló szól halál közeli élményről. Ezek az elhaló tudat játékai lennének? Élet és halál határán, amikor már tudni lehet, hogy nincs visszaút, és hogy csak a túloldal vár, de a kétely, mert hiába hiszek itt bármit, ha elindultam azon az úton, ahonnan nincs vissza már, akkor valóban lehet hinni bármiben is? Vagy ez is csak egy elmejáték? Van hitem, és szilárdnak gondolom, de tényleg úgy van, ahogy vélem?

Kapaszkodóm vajon tényleg szilárd, vagy csak homokba épített vár az? Majd kiderül, de akkor már nincs visszatérés, már nincs lehetőség a változásra, nincs már más, csak a halál. Akármilyen áttetsző is ez a képlet, erősen benne van mindenkiben. Ahogy ott állunk egy helyzet szélén, amikor minden lehet, amikor a halál is jelen van, amikor csak egy hajszálon múlik, akkor a leghitetlenebb is elkezd hinni valamiben. Legyen az szerencse, vagy isten, a sors, vagy mit tudom én mi, de belenyilall az elmébe, hogy nem lehet, hogy csak ennyi volt.

Hogy értelmetlen az eltűnés. A megsemmisülés, felbomlani, a föld anyagává válni. Kell lennie valaminek, ami értelmet ad ennek az egésznek. Amiben hinni lehet. Ami erőt ad, és megvéd, és gyámolít, ha gyámolításra szorulunk. És ha körülnézünk, csak magunkat látjuk mindenben. Mert ott vagyok a Te szemedben, ha rám nézel, a tetteim emlékében, mert hatottam rád, és te visszahatottál, és ez a nagy kölcsönhatás mind csak az én fantáziám. Olyanok vagyunk, mint a billiárd golyók, de a saját asztalunkat magunk építjük fel. A lukakat magunk helyezzük el, és még a dákót is saját magunk irányítjuk.

És az utolsó pillanatban mégis egyedül, és védtelenül, pusztán saját hitünk erejébe kapaszkodva el kell hinni, hogy mindaz igaz, ami addig oly fontos volt számunkra. Igazán nincs sok időnk, hogy hitünket erősítsük. Igazán nincs sok. Mert mindegy is, hogy egy életem van, vagy ezer, mert soha nem lesz többé az, ami egyszer volt, mert a helyzet hiába ismétlődik, már én is más leszek, még ha én vagyok is az…