Ez itt egy rendhagyó imaféle, vagy nem is tudom mi, talán lélekszemétürítés, mert abból van sok, lerakódva, rámkövesedve, ideszorulva és itt bűzölögve, de már ideje megszabadulni tőle.

Okosok, akik közel vannak hozzám, azt mondják, hogy a jót megtapasztalni és értékelni csak a rossz megtapasztalása után lehet igazán. Aki a mennybe törekszik csak a poklon keresztül érheti el. Így lenne? Biztosan meg kell tapasztalni minden rosszat ahhoz, hogy minden jót el tudjunk fogadni? Uram, angyalok, univerzum és kedves jótevőim. Azt hallottam, hogy csak kérni kell és megadatik. Most kérek. Titeket kérlek írva és hangosan kimondva. Mondjátok meg, merre kell tovább mennem, mert én egyedül idáig jutottam, most rajtatok a sor. Mit kell tennem, hogy továbbléphessek? Hogy megtaláljam végre a jót, mert a rosszat alaposan ismerem már. Egyszer régen gyógyítottam és most itt van újra ez az érzés, és nem tudom mit kezdjek vele, és a festés, és a fényképezés, és a kommunikációs tehetségem, és hogy írok és csak egyet nem csinálok, valami hasznosat, ami nem csak az egómat építi, és cak olyat amiből előre lehet lépni, és csak olyat aminek értelme volna, de minden másra képes vagyok magamtól is, így most rajtatok a sor, mert én kifogytam a balga ötleteimből. (és ha a nyomorult szövegszerkesztő azt mondja, hogy nem, akkor is egy mondat volt ez az előző.) Mert én arra képes vagyok magamtól is, hogy összekuszáljak mindent, és érzelmekre, értelemre, életre és ki tudja mire hivatkozva tegyek ezt-azt, de az kevés, és hiábavaló, és még azt sem veszem észre, hogy mi az igazán fontos, mert könnyű kitölteni a hiányzó űrt a képzelettel, valamivel ami nem létezik, belelátni olyanba amiben nincs is ott és vérig sértődni amikor kiderül, tényleg üres volt. Utálni valamit nem elég. Tudni kell azt is, hogy mit szeretnék helyette, de én erre is képtelen vagyok. Nem tudom, mit akarok. Uram, angyalok, univerzum és kedves jótevőim, most rajtatok a sor. Most aztán már mutassátok meg merre kell mennem, mert itt kavargok ebben a nagy lefolyóban és még csak le sem csúszom a nagy tartályba, nem, itt kavargok céltalanul és úttalanul és kilátástalanul, holott tudom, van a közelben valami amit el kell intéznem, csak nem találom. Most már tudni akarom merre kell mennem. Most már nincs tovább kavarognivalóm itt, kérem a feladatomat. Vagy amit kell, de azt kérem már végre! Ja és olyan formában, hogy azt a kis buta agyam is felfogja, mert mi értelme egy rébusznak, ha esély nincs rá, hogy megfejtsem…