Ébredés, nyújtózás, várakozásteli függönytárás. Ragyog a nap! Reggeli, totoja- meg egy film tegnap estéről. Már nem emlékszem mi volt. El kell menni mászni ebben a ragyogó napsütésben, mert azt nem lehet, hogy végre ilyen az idő, és mi meg bent kuksolunk mint a múmiák, szóval készülődés, indulás.
Persze, hogy a villamoson jutott eszünkbe, hogy ha lenne nálunk térkép, hová is mehetnénk, van így, sebaj! Jah, sebaj (sebaj tóbiás). Ha már itt tartunk felhívtam barátunkat is, van e kedve, mostanában állandóan mehetnékje van. Persze jött is, de térképe neki sem volt… Térkép nélkül is kenem-vágom a budai hegyeket. (általában) Van egy kedvenc útvonal. Nem túl megerőltető, mondjuk inkább úgy egyáltalán nem az. Laza séta végig lefelé. 21-es busz végállomása, Normafa. Mondanom sem kell a rétesnél hatmillió ember állt sorban. Síház tele, ja és nem bográcsoltak. Szoktak pedig, ha jó az idő, mint tegnap is, de mégsem volt. Mindegy, úgysem ehetünk ilyeneket, diéta ugye… (foszlós finom fehér kenyér és zsíros sűrű gulyásleves… mindegy, nem főztek) tehát Normafa. Innen le lehet ereszkedni a csacsi rétig, onnan le Budakeszire. Szép és kellemes séta. Kifejezetten puhány kirándulóknak való.
Csakhogy az út háromnegyedénél, ahol eddig a város felé vettük az irányt, ott most a másik úton indultunk. Arra még nem jártam. Ha itt most a rövidebbiken megyünk, akkor másfél kilométerre beérünk Budakeszire, ott felszállunk a buszra, jegyet lyukasztunk, mert ugye ott már nem érvényes a BKV bérlet… Na ez volt az egyik érv a másik út mellett. Az a szépjuhásznéhoz vezet. Mellesleg időnk mint tenger, sétálni jó, gyerünk. Az az elején világos volt, hogy sokat megyünk majd fölfelé. Én igazán nem panaszkodni akarok, de az első nagyobb kitartó emelkedő után kicsit remegett a lábam, hát persze túlsúly, punnyadt életvitel, mozgásszegénység… A francba a nyavalyákkal, annakidején nagy zsákkal a hátamon nekivágtunk a rengetegnek, most meg úgy csinálok, mint egy vénember… Ez a hatalmas hegy, amire felmásztunk, ez annakidején csak egy kis dombocska volt, és attól tartok nem a domb nőtt meg… ugye…
Egy szónak is száz a vége, a második szakasz felénél egyszer azt hittük megérkeztünk, de nem, viszont onnan már csak egy kicsit mentünk felfelé. Ja igen. Hajtott az éhség, régen a szépjuhászné büféjében is bográcsoltak, vaddisznópörkölt és őzpörkölt, most meg egyáltalán nem volt nyitva. Szóval végül hamburger a moszkva téren, otthon meg egy kínai, vacsira. Összegezve igazán nagyszerű nap volt, holnap vagy utána meg majd az izomláz. Alig várom!
