a zoknik titkos élete című írásból maradt ki egy részecske...
Ahogy pattogott a piros labda, láttam valami amúgy láthatatlan kapcsolatot közte és a lány között. Amikor elengedte finom keze a piros gömböt, valami ottmaradt a tenyerében. Egy árny látszott csak, de a labda nem a rugalmassága miatt röppent vissza. Egyszerűen ott volt a helye, a lány kezében. Tudta a lány is, a labda is, és egy villanás erejéig én is tisztában voltam vele, ahogy néztem őket. Damm, damm, fel-le, és apró koppanásokkal süllyedt vissza a puha kézbe simulva. Rájöttem, hogy földet sem ér, mikor elindul újra fel, a halvány kis kézbe. Egy megmagyarázhatatlan erő tartja őket együtt. Az mozgatja a látszólag kiszámíthatatlan pályán a labdát. Abban a pillanatban rájöttem, a labda nem pusztán egy játék, nem egyszerű műanyag darab. Piros pöttyeiben, gömbölyű formájában maga az élet bújik meg. Ott szuszog, lapul. Ott szunnyad és csúszik bele a lány kezébe újra és újra. A labda angyal, aki vigyáz az ő kislánykájára. A labda barát, aki meghallgatja a néma szavakat és figyel a ki nem ejtett sikoltásra. Óvja a félelemtől, bátorrá és ügyessé teszi. Segít neki, hogy felfedezze a világot.
Aztán a kislány felnő, és már nem játszik vele. Egyszer csak a régi piros labda elgurul, eltűnik. Ott marad rejtőzve egy bokor tövében, egy parkban, egy kert végében, mert már úgy érzi, nincs rá szükség többet. Néha azonban megesik, hogy téved. És ideje korán megy el… Ez a labda itt pattogott, egyedül, a félhomályban, a bárpult előtt elhagyatva… nem ő akart elmenni, elveszett. Ez is megtörténik néha. Felemeltem a labdát, eltettem, mert tudtam, visszajön még érte …
