Reggel arra ébredtem, hogy a másfél centis hajam rakabilisre van támogatva a halántékomon. Na ez a nem semmi. Remekül nézek így hajnali féltizenkettőkor… Arra ébredtem, hgy valami nagyon hiányzik. Valami, ami régen megvolt. Mondjuk olyan hét éve. Amikor megismertük egymást. Az összejövetelünk körülményeiről inkább nem írok. A lényeg, hogy az egyéjszakásnak induló kalandból összeköltözés lett. Szépen lassan, nagyjából egy hét alatt… Tél volt amikor megismerkedtünk, de olyan hirtelen kitavaszodott, és jött a nyár is. Ott lakott nálunk. Mindkettőnknek volt bringája, szabadideje, ő egyetemista volt, én meg… a lényeg, volt időnk egymásra. És ez nagyon hiányzik. Hogy felpattantunk a bringára és nekilódultunk tekerni. 60-70, akár 90 Km-t is egy délután. Kedvtelésből nekilódultunk a Dunakanyarnak, persze szigorúan a meder mentén, de mégis mentünk és nagyon jó volt. Reggel arra ébredtem, hogy mennyire hiányzik az az utolsó önfeledt nyár… A kedves egri. Egyszer gondoltuk egy nagyot, és nekivágtunk a jászságon át az Egerbe vezető útnak. Gödöllőtől a 31-es úton, át a homokbuckákon Füzesabonyig. Én odáig bírtam, onnan egy tapodtat sem tovább, szivem csücske még ment volna, nem mentség, de az én bringámon volt a kétoldalas táska, az összes cuccunkkal… Szerettem azt a nyarat…