Vannak napok, amikor semmi nem jut az eszembe, ezért nem írok, máskor meg annyi minden jár benne (az eszembe, értsd tudatom), hogy azért. Aztán amikor a két állapot egyensúlyba kerül, akkor elkezdem a kopácsolást, akkor jönnek a gondolatok, akkor dől a szó.

Van néhány eltévedt kósza gondolat, amiket egyszerűen nem tudok, vagy nem lehet leírni, ami a fejemben jár. Egyszerűen nem tehetem meg, sem magammal szemben, sem … Egyszerűen nem lehet. Már gondoltam rá, hogy mint régen, amikor még az írást tollal és papírral műveltem, a fióknak fogok írni. Kinél is olvastam? A blog, tulajdonképpen pszichológus, aki meghallgat, tanácsokat ugyanúgy nem ad, de pénzbe sem kerül, és nem kell alkalmazkodnom az időbeosztásához. Előveszem, firkálok bele, elteszem és megyek tovább. De bárki elolvashatja. Vannak olyan gondolataim, amiket nem szeretnék mindenkivel megosztani, amire nem várok mástól kommentet, amit csak azért írok le, mert le kell írnom, ki kell adnom, hogy a háborgás megszűnjön. Tudom, mielőtt bárki mondaná, tudom, hogy egy postot itt is el lehet rejteni a mélyen tisztelt nagyérdemű elől. De az más, az olyan, mintha… nem is tudom, az nem lenne szép dolog… nem én lennék…

Gondoltam már rá, hogy egy másikat is indítok, egy teljesen privátot, egy csak nekem szólót, egy fiók mélyét, amiből nem jut ki egy betű sem, egyetlen gondolat sem, de az meg olyan tudathasadásos lenne… így aztán marad továbbra is az, ami eddig, hogy sok mindent megtartok magamnak. Őrlöm, puhítom, járatom rajta a kerekeimet, és közben szépen belekopok, és megtanulom elviselni, hogy bizony időnként valami beakad. Néha csikorogva, döcögve, de menni kell tovább, két lábon, állva, ha már a természet, a törzsfejlődés, vagy a bennünk rejlő büszkeség megtanítottak állni… és menni!

A másik… Néha visszaolvasom, amiket kommentelek. Az agyam megáll, ilyen pofátlanul nem lehet belenyomulni valakinek a dolgaiba. Fogadalom: önmegtartóztató leszek, és nem mondom el mindenről a véleményem, vagy nem osztom meg a gondolataimat, vagy… ááá, ez teljesen felesleges, mert anniy minden megesett már velem, hogy amit másoktól olvasok, az élő benyomásokat piszkál, vagy szunnyadó emlékeket, és egyszerűen elindul a kéz, és nyomja a billenytűket… szóval bocsánat, de én ilyen vagyok :)