Olyan a lakás, mintha atombomba támadás érte volna. Húsvét előtt volt valami takarításféle, porszívó felmosás, aztán három nap nem is voltunk itthon, azért egy hetet ki kellene bírni a rendnek is, de nem teszi. Vagy (Én) mi nem tesszük. Nekiláttam mosogatni… rendrakás, mosogatás, portörlés, porszívó, felmosás… szóval házimunka.
Nem is lenne ezzel baj, ha… aztán mindig van valami ha. Ott kezdődik, hogy két napja keresem a papucsom, és nincs meg. Ez egy olyan papucs, amiben utcára is le lehet menni, szoktam is. Egerből hazahoztam, erre határozottan emlékszem és a hét elején még volt is rajtam. Tegnapra viszont szublimált. Elpárolgott, eltűnt, mintha sosem létezett volna. Így hagynak el a szeretett tárgyaim… csak azt nem értem, hova lett, mert a lakásban nincs. Virág ültetés volt, talán az erkélyen hagytam, megnéztem, nem ott. Ott sem. És arra sem emlékszem, hogy lementem volna benne valahová, bolt, mit tudom én, és mezítláb jöttem volna haza… egyszerűen nem értem.
No de mosogatásnál tartottam. És a pohártörésnél. Idejére sem emlékszem, mikor törtem volna össze egy kedvenc borospoharat, de akár egy kevésbé kedvenc bármit is. Most meg rögtön az első borospohár eldől, miközben a belekövesedett soknapos vörösbort akartam kiáztatni belőle. Megint csak trehányság. Ha nem hagytuk volna ott, vagy ha két napja, amikor utoljára mosogattam, ezt is rendbe teszem, nem történik. Persze tudom, hogy de. akkor is történt volna. Mert a dolgok olyanok, hogy ha halogatjuk, akkor is megtörténnek. Mert ez a dolguk.
Az nagyon boldoggá tesz, hogy tudom a dolgok dolgát, az viszont nem annyira tesz azzá, hogy a sajátomat nem tudom. Ma legalább nem a rutin. Ma rendrakás, kipucolás, szobát konyhát, lelket kéne így. Beteszem a mosogatóba, ha nagyon koszos hypót öntök rá, forró víz, és had ázzon. De egyszerű lenne úgy. A lélek végül is olyan, mint egy tányér, csak sokkal nehezebb elmosogatni. Viszont, ha nem tesszük meg, akkor a maradékok beleszáradnak és nagyon csúnyán el tud fertőződni, mindenféle kórokozóktól.
Akció – Akció, lélekmosógépet tessék, fél áron, energiatakarékos környezetbarát kivitelben, matt, és ezüst króm burkolattal. Ha most veszi, jól teszi…
Csak hát nincs ilyen eszköz. Ezt mindenkinek magának kell megoldania valahogy. Az enyémre már nagyon ráférne egy alapos fertőtlenítő, forró vizes áztatás, és egy erősen maró hatású kemikália megfelelő arányú elegye. Használata körültekintést és óvatosságot igényel, nehogy a lélek finom szövésű anyagát károsítsuk. Igaz is. Selyemhez nem ajálott a hypó. Meg a túlzott forróság sem, és a centrifuga is kerülendő. Mindegy, majd kézzel kilögybölöm, fektetve szárítom, csak úgy meg sokáig tart és nem is olyan hatékony. A lélek a selyemre is hasonlít. Selyemtányér. A lélek fehér hernyóselyem tányér…
Ott állok a bokáig érő vízben a konyha közepén, összetört poharam maradványaival a kezemben és a bőröm alá ékelődve. Rohadt kis szilánkok, pedig a nagyobb darabok kivételével mindet a lefolyóba akartam terelgetni vízsugárral és szivaccsal. Hozzá nem értő vagyok. Most az ujjam bánja, hogy gyakorlatlan pohártörő vagyok. Amúgy nem vészes, csak egy helyen bökte meg a kezem, de nem fúródott a bőr alá, csak csípi a mosogatószeres víz.
Nem vagyok öngyilkolászásra hajlamos, de az utóbbi napokban szóba került a dolog. Nem velem kapcsolatban. Viszont ahogy ujjaimmal érintem az éles nagy darabokat, megjelenik előttem a kép, ahogy folyik a vérrel keveredett víz a lefolyóban. Édes-fájós, nyálömleny. Fujj.
Ma vendég áll a házhoz, holnap is. Meg amúgy is vannak itten dolgok, amiket meg kell csinálni. Ha mást nem, hát ezt a lélek öblögetéses projectet… Ja meg a palacsinta holnapra, mára avokádókrém és valami szendvics, megyek bevásárolni…
