Fény utcai piac. Útba esik jövet menet… Odajárunk zöldség árút „sopingolni”. Vannak érdekességek, amikre oda kell figyelni. Ma sok mindent tanulhattam, „bérméredény”, paprika árban, levegőnek nézés a pultnál. Tiszta havaj… köszönöm.
Na szóval az azért érdekes, amikor veszek egy fél kiló paprikát, és a 30dekás mérőedényt beleméri a kedves bácsi. Még mosolyog is mellé. Én értem, hogy az is fogyóeszköz, de elég vastag bérleti díj a mérőedényre, ha nagyjából három percért felszámol nekem a terményekre pluszban harminc deka paprika árát. Aztán, amikor megkérem, hogy tegye már meg, legyen kedves, mérje le edény nélkül is, akkor persze megteszi, de fintorog. Ne fintorogjon, és ne akarjon rászámolni, 180 forintos termékre még 120-at. Na, csúnya dolog.
Jön a savanyúságos pult, tizenöt deka mini paprika káposztával töltve. Itt legalább hibátlannak tűnik minden. Aztán beállunk egy pultba, retek és kaliforniai paprika, előttünk ketten, két idősebb nő. Válogatunk, már csak egy van előttünk. Majd a sorban mi következnénk. De közben a másik irányból beáll másik két öregasszony. A kofa persze kit szolgál ki amikor mi jönnénk? Az öregasszonyt a másik irányból. Na jó rendben, biztos fáj a néni lába, de ha vele szimpatizál az eladó, akkor is egy gesztus, hogy megengedem-e, mi mást mondhattam volna rá, hogy igen. De nem, kérdés, udvariaskodás nélkül egyenesen felé fordul, mintha nem egyértelműen álltunk volna ott a kezünkben a kiválasztott terményekkel. Több se kellet, retket paprikát hanyag eleganciával letettem magam elé, és hangosan megkérdeztem tőle, hogy szerinte vajon csak a falat támasztom, vagy netán porfogónak álltam ide? Tanult kofa lévén egyből riposzt – ő azt nem nézheti ki honnan áll, ott a sor, ő meg kiszolgál. Mintha egészen eddig innen szolgált volna ki, most következhetett a rendes térfélcsere, amiről mi addig nem tudhattunk? De hát könyörgöm, én állok a tetves pultja előtt, a befurakodó idős hölgyek meg egy betonfal mellett, ahonnan legfeljebb a kitűzött plakátokat tudnák válogatni, esetleg a hulló vakolatot. Félreérthetetlen lesajnáló fintor az orcámon, miközben elsétálok, és még odavetem, hogy rohadtul utálom, ha levegőnek néz az, akinek épp pénzt akartam a zsebébe nyomni. Hogy itt ne érjen véget a magánszám, még hozzám vágja, hogy de hát ott állnak sorban és különben is öregek, meg hogy szégyelljem magam.
Arról nem beszélve, hogy így aztán se retek nincs, se kaliforniai paprika, csak a mormogás joga, és a megállapítás, hogy a néninek van mit csiszolnia a kereskedői vénáján. Amúgy meg már bocsánat, de ha vásárolni mentem egy pultba és kivárom az előttem állókat, akkor már csak van valami kis jogom ahhoz, hogy szóvá tegyem, én vagyok a következő. Aztán, ha a szociális érzékem és az empatikus képességem felülkerekedik, akkor megtehetem saját jó szántamból, hogy a nénit magam elé engedem. Ha épp úgy tartja úri kedvem, de hogy egy kofa semmibe vegyen, ráadásul még hülyének is nézzen, azt nem tudom lenyelni. Még hogy én szégyelljem magam. Aztán azon csodálkozunk, miért tart itt az ország. Már csak lábjegyzetben mondom, hogy a mini töltött paprika sem olyan volt, mint eddig, szóval azt sem veszek többet. Pedig milyen finom volt eddig… Csak azt nem tudom, hogy ha mindenki így akar kereskedni, akkor egy idő után mit fogok megvenni, és legfőképpen hol? Szivem szerint fényképet is tennék be róluk, de hát azt ugye a személyiségi jogokra való hivatkotzásal nem tehetem, és a fennálló magyar jogrend a pellengért sem ismeri el, mint visszatartó eszköz. Én már pedig használnám, talán nem lenne ennyi okom a mormogásra… és a minipaprika nem finom… de azért mégis azt eszem miközben ezt írom.
