Reggel kipattantunk az ágyból, reggeliztünk, és elindultunk időkapszulát keresni. Tudniillik, azt a kindertojásbelsőt, amiben írást rejtettem el nagyjából egy hónapja. Hát elérkezett a nagy nap, fogtuk magunkat, és elindultunk, vegyes várakozással teli hangulatban.

Azzal egészítjük ki a programot, hogy ha már amúgy is Óbudán vagyunk, elmegyünk Aquincumba, és megnézzük a romkertet. Ez most olyan pozitív várakozás, bizalommal teli, hogy ugye biztosan ott van a kapszula, és legrosszabb esetben nem írtak bele… buszra pattantunk, arról villamosra, majd metróra, és megint busz. Nagyszombat utca. A megállóban gyönyörűséges dísz cseresznyefák, bokrétás, tömött rózsaszín fejekkel. Egyszerűen szépek. Átséta a bejárathoz, át a nehéz vaskapun. Fel a meredélyen, a padhoz, ahová rejtettem a kapszulát. És semmi… Persze, hogy nincs meg. Hűlt helye van csak. Hát ez volt az első próbálkozás, a másodikkal majd körültekintőbb leszek. Jobb helyet kell választanom. Azt sajnálom csak, hogy így nem tudom, hogy egy hete, vagy rögtön aznap veszett-e el a műanyagtojás. Erre már nem fogok választ kapni. Nem mondanám, hogy meglepett a dolog, őszintén szólva az lepett volna meg, ha nem így történik. Ha ott találtam volna.

Amfiteátrumtól séta a Bécsin a pékig, ott túrós-mákos és lekváros-túrósspite vásárlás, ahogy a múltkor is. Busszal Flóriánig, át a másikra, azzal Aquincum, majd visszaséta a romkert bejárata felé. A buszról három négy ember volt látható a kerítésen belül. Most vagy már nyitva van, vagy még készülnek a napi nyitásra? Hát a bejáratnál viszont az derült ki, hogy a neten hírdetettel ellentétben, még nincs nyitva, majd csak szerdátó (04.15). Hát kapják be! És rajtunk kívül még egy diákcsoport is álldogált ott, már a nyitás idején… mennyien mennek ma haza csalódottan, mert elfelejtették a netre kitenni a módosított nyitvatartást? Bár szerintem nem arról van szó, hogy elfelejtették, sokkal inkább, hogy eszükbe sem jutott. Ebben az a gáz, hogy ahhoz messze van ez a nyomorult romkert, hogy minden héten találomra próbálkozzunk. Mellesleg ezért néztük meg a neten is előre, de hát ennyit ért a dolog.

Legalább már tízkor elindultunk haza, ami a mai menünek igen csak jót tesz. Marhapörkölt vörösborral, köretnek dödölle. Ehhez kell az idő. Nem szeretem kuktában csinálni, inkább szépen lassan pöfögve főjön, mert akkor lesz benne minden íz, aminek benne kell lennie. Szóval irány hazafelé. Séta buszmegállóba, buszra várás, nénikékkel verseny a helyekért… Alapvetően udvarias és engedékeny is vagyok, de nem szeretem, ha levegőnek néznek. Meg azt sem szeretem, amikor a megállóban és a feljutás alatt akrobatikus mutatványok annyira lekötik a kedves idős nénikék figyelmét, hogy arra a röpke másfél pillanatra elfelejtik az isiászt, a csúzt, a reumát, a gerinckopást meg mittudom én, hogy miket még, de abban a pillanatban, ahogy a járműre felértek, mindezek rejtélyes módon rögvest előjönnek. És onnantól kezdve egy teremtett lépést nem képesek nyögés jajjgatás nélkül megtenni, vagy anélkül, hogy sanyarú állapotukra bármilyen más módon fel ne hívnák a figyelmet. Na az ilyen típusú öregasszonyokat ki nem állhatom. Még lent a megállóban olyan sebességgel és elánnal haladt az ajtó felé, hogy majdnem engem felborított, és a fényképezőgépem is csak azért úszta meg a karambolt, mert az utolsó pillanatban elkaptam a könyöke elől. Persze ha letöri az objektívet, az a nyugdíjába kerülne, de ezzel mit sem törődve iparkodik a kitűzött cél felé. Ha meg szóvá teszem, hogy ezt talán nem így kellene, akkor én vagyok az ilyen meg olyan. Egyszerűen nem szeretem ezeket, a szárnyas helyvadászokat…