El kellett mennem valahová. Amikor hazaértem, az ajtó résnyire nyitva. Bemegyek, nagyanyám a mosógép helyén álló nem tudom minek a tetejére tett lavórban mos. A számítógép sincs a helyén. Az első pillanatban tudom, hogy valaki járt a lakásban, és elvitte, ami kell neki.

Ilyet még nem láttam közelről sosem. És nem éreztem azt az érzést sem, hogy hazaérsz, és nem azt, nem úgy és nem ott találsz, ahol és amit hagytál. Elég vacak dolog. A mosógép helyén egy bádognak tűnő doboz áll, olyan, amit kézzel kellett tekerni. A számítógép egyszerűen eltűnt. Belenézek a fotóstáskába, és egy pillanatra megnyugszom, a gépem megvan. Kiveszem, hogy meggyőződjek róla, de nem az én gépem az. Egy lerobbant fél évszázados, mondjuk korához képest jó állapotban lévő, de mégis csak jóval egyszerűbb gép, mint az enyém.

Gyerekkoromban egy szmena-8 gépem volt, és csodák csodája, azzal is lehetett nagyon jó képeket készíteni. Azon töprengek közben, milyen aberrált dolog az, hogy bejön valaki, és a cuccaidat elviszi! Ez meg nem hogy elvitte, hanem kicserélte. Valami egyszerűbbre, valami másra, de hogy van pofája? És még csak azt sem mondhatom, hogy az élet ezen tárgyak nélkül kivitelezhetetlen, még csak azt sem, hogy nem hagyott helyettük valamit, ami ha nem is tökéletesen, de helyettesíti azokat, amiket elvitt…

Szorongattam „újdonsült” fényképezőgépemet, és miközben ezek a gondolatok rohangáltak faltól falig a fejemben, egyszer csak eltörött a csap, és annak ellenére, hogy nem vagyok sírs, eleredtek a könnyeim…

Aztán arra ébredtem, hogy nagyon hideg van, bedugult az orrom és nehezen kapok levegőt. Felkeltem, pisilni mentem és megnéztem, hogy az ajtó be volt-e zárva éjszaka, majd megnéztem, minden a helyén van-e. Ott volt. Tényleg ennyire ragaszkodom tárgyakhoz? A mosógép az még hagyján, kézzel elég szomorú dolog lenne ennyi ruhát mosni, de fényképezés nélkül el lehet éldegélni... Édes álmok!