Most volt nemrég a Mesterségek Ünnepe. Írtam, hogy ilyenkor mindíg elmegyünk és meglátogatjuk a legkedvesebb ismerőseinket, elsősorban Tarjányiékat, akiket nagyon szeretünk. Őket is, és a késeiket is.

Nos, amikor mesterembert emlegetek, akkor olyasvalakire gondolok, akinek ilyesmi kerül ki a kezéből, mint a mi féltett bicskáink, a csongrádi késes, Tarjányi József kezei közül. Felesége pedig, aki egyébként igazi késeskészítő família leszármazottja, bármelyik fajtáról olyan élvezettel beszél, hogy azt már hallgatni is gyönyörűség, nem hogy aztán kézbevenni. Csoda, hogy szinte évente veszünk valami újabb bicskát, kést vagy valamit tőlük? Van ez a négy bicska, aztán párat már elajándékoztunk, és aki kapta, az is nagy élvezettel használja azóta is. Aztán vannak a konyhai mindenfélék. A kiskések, amiknek hihetetlen neveket adtak a formáik szerint. Ezek pedig a hegyes, a begyes és a vegyes, ami a kés végének alakját jelenti. Már ezek a nevek is élnek! Aztán ott van a szakácskés. Amióta megvettük azóta szinte mindent azzal vágok, ha véletlen nagy ritkán én főzök. És végül van egy igazán remek "kis" kés, a maga közel fél méteres hosszával. Hosszú egyenes penge, gömbölyű véggel. Kenyérvágónak készült, de a tortákat is kizárólag azzal szeleteljük. Tehát, ha nekem valaki azt mondja kés, azt mondom Tarjányi!