Megint megdizájnoltam az oldalt. Az előző fejléc nem nagyon tetszett, kusza volt. Most meg túl minimalista lett, ez sem az igazi, bár ez jobban tetszik. Az biztos, hogy most egy ideig ilyen marad. Aztán ki tudja, majd megunom ezt is, és átalakítom megint.

Szeretnék egy olyan oldalt, ahol minden egyben van, az összes blogom. Ez, a festős, a gasztró, és a politikai.

Néha magam sem értem, miért írom le a gondolataimat, néha szeretném, hogy sokan írják meg a véleményüket, néha kifejezetten idegesít, hogy a vélemények teljesen másról szólnak, mint amiről írni akartam, és néha nagyon jó tudni, mit gondolnak mások.

Biztosan mindenki el tudja mondani, miért ír blogot, vagy naplót, vagy jegyzetlapokat tele a gondolataival. Néha tudom én is. Néha nincs is indok, csak „papírra” vetem őket, hogy saját életet kezdjenek élni.

Régen nem írtam már érdekes dolgokról. Talán kicsit bele is fásultam már, talán néha kényszeresen is a blogdroghoz nyúlok, addig sem a mindennapok nyomasztanak, néha pedig egyszerűen kiírom magamból a hétköznapokat.

Tükrözi a blog megjelenése a személyiséget? Mit ad vissza másoknak belőlem a sok információ, amit kiadok? Benne vagyok igazán? Én vagyok, vagy csak öntörvényű megnyilvánulása a közös tudat közös tudatalattijának? Szeánsz? Vele megidézhető a szellem egy barabja?

Most szürke lett a blogom alapszíne, szürke és fehér. Színtelen, szagtalan, semmiblog. Semmi ágán ül szíve, kis teste hangtalan vacog… képek mögé bújik, írásokba takarózik, magára húzza a világ mocskát. És fél a szemektől, fél, hogy meglátják mögötte a láthatatlant. És fél a kezektől, hogy megfogják a megfoghatatlant.

Érinthetetlensége csak illúzió, a névtelen tömegben statisztikai adat. Infoutcácskák rögje, a sztráda és a történelem mellékszálán futó lábjegyzet.