Szörnyen érzem magam.
Ha körbenézek, sem a saját életemben nem látok utat, sem a világban. Sodródom, nem csak én, de azt látom, hogy az ország is. Olyan jövőt látok, amitől félek, amit nem akarok… Eltűnt az emberség… Nyilván ostobaság, hogy tűnhetett volna el?
Nincsenek barátaim. Még ez sem igaz, de nincs olan ember, akinek el tudnám mondani, ami bennem van, amit érzek, amit a világról gondolok, ahogy látom a minket körülvevő világot. Nem érdekel senkit milyen összefüggéseket látok…nem is olyan érdekesek!
Mintha kicsavarták volna a kardot a kezemből. Eltunyultam, lustán, zsírosan csúszom a történelem padlóján ahelyett, hogy felállnék és újra megmarkolnám a kardomat. Mintha kezeimet gúzsba kötötték volna, lábamat ólommal sulykolnák, de a szemem nyitva… csak azt nem tudom, minek!
Értéktelen és felesleges minden, amit teszek vagy amit gondolok. Értéktelenek a képeim, a szavaim.
Mennék, de nem tudom hová. Elbújnék, de nem tudom mi elől, talán a világ elől, talán saját magam elől?
Nincsen sem múlt, sem jövő, csak az az egy hajszálnyi pillanat, a most, amit ……………
Felesleges szavak üres kongása a semmi határáról visszaverődő tekintet… nincs szó, nincs hang, nincs kép, nincs gondolat…
némán ordítok a végtelen ködbe...
