Olyan ez, mint a hasmenés, ha kell, akkor kell, mert belül nem maradhat, nem olyan a természete. Visszatartani sem lehet és nem is szabad, azzal csak magunkat tesszük tönkre, de azt hiszem, hogy savat fröcsögő villás nyelvemet inkább nem öltöm a világra…
Ilyenkor keletkeznek a privátos bejegyzések, a csak azért írtam le gondolatok, hogy ne engem marjon a mérge. Mert kikívánkozik, mert ki akar buggyanni. Mert néha úgy érzem, csordultig vagyok szarral, mocsokkal, benne súlyos kövekkel, amik csak engem őrölnek, míg bent vannak.
Nem szoktam visszaolvasni a korábbi bejegyzéseket és a rájuk esetleg érkező kommenteket. Nem azért írom le, hogy aztán máskor majd elővegyem és így idézzem a múlt szellemét. Amit írok, az csakis abban a pillanatban igaz, csak abban a kontextusban, amiben keletkezett, sem másik térben, sem másik időben nem érvényes olyan formában, ahogy akkor „papírra” került.
Nem a bennük lévő igaságok veszítik értelmüket, értéküket, hanem az összefüggéseik nem hozhatók át semmilyen más időbe…
A történetek, azok más, mert azok nem egy pillanatnyi hangulatot mutatnak be, azok függetlenek a tértől, időktől, olvasóktól, még tőlem, az írótól is. Azok amint kikerülnek a kezemből, elkezdenek önálló életet élni, a maguk természete szerint.
Magyarázom a bizonyítványomat – Tanár Úr kérem, én tényleg készültem!
