Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sirhanton, Bajtnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék; Mint valamely véres hadra, Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet -, Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek Puszta martján sós tengernek, Hol a farkas, hol a medve Sohasem járt, eltévedne.
De a párduc, vad oroszlán Végig üvölt a nagy pusztán, Sárga tigris ott kölykezik, Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben, Tüzet rakott a felhőben; Ők a szarvast egyre űzik, - Alkonyatkor ím eltűnik.
Értek vala éjszakára Kur vizének a partjára; Folyóvíznek partja mellett Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk, Megitassunk, meg is háljunk; Monda Magyar: víradattal Visszatérjünk a csapattal. -
Haj, vitézek! haj, leventék! Micsoda föld ez a vidék, Hogy itt a nap száll keletre? Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én úgy nézem, Hogy lement az déli részen. Szólt egy másik: nem gondolnám: Ott vöröslik éjszak ormán.
Folyamparton ők leszálltak, Megitattak, meg is háltak, Hogy majd reggel, víradattal Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra, Bíborodik az ég alja; Hát a szarvas nagy-merészen Ott szökdécsel, túl a vízen.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények! Érjük utól azt a gímet. És - akarva, akaratlan - Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták, Még vadabbak ott a puszták, Ember ottan egy füszálat, Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván, Szíksót izzad csupasz ormán, Forrás vize nem iható, Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog; Itt is, ott is égnek azok, Mint sok őrtűz setét éjjel Lobban a láng szerteszéjjel.
Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér' kivánják, Mért is űzik egyre, nyomba, Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast űzni kellett, Mint töviset szél játéka; Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik A Meóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára - Köd előtte, köd utána - Míg az ember széjjelnézne: Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! hol van a vad?... Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek, Minden bokrot átaldöfnek; Gyík ha rezzen; fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van, a hazánk útja? Kerek az ég mindenfelé - Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk: Selyem a fű, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat, Vörhenyő vad ízes falat, Feszes az íj, sebes a nyíl, Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni, Halat csalni, őzet űzni: Új kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak, Táncot ropnak, úgy mulatnak. Szőve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe'; De a földi lyányok szépe, Lyányai Belárnak, Dúlnak, Tündérséget ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő; Agg Beláré tizenkettő; Összesen mind: száz meg kettő A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni, Kilenc ifjat megbüvölni, Szerelemre csalogatni, Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget, Szívszakasztó mesterséget: Minden éjjel számot adnak, S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel, Fény után ők, födve éjjel, Mennek óvást, mennek árnyon; Ki lepkét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang, Bátya, bennem végig csikland; Monda Hunor: vérem' hatja, Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe! Kiki egyet az ölébe! Vigyük haza asszonyunkat; Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek, Kantárszárat megeresztnek; A leányság bent, a körbe' - Mind a körbe', sok az ölbe'.
Nagy sikoltás erre támad, Futna széjjel a leányhad; Elől tűzbe, hátul vízbe, Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek, Szárnyok lévén elrepűltek; De a többi hova legyen? Földbe bújjon? elsülyedjen?...
Abbul immár nincsen semmi: Szűzi daccal tündér lenni; Vágtat a ló, és a pusztán Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az énekKét fiáról szép Enéhnek. Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek, Hunor, Magyar nője lettek; S a leventék, épen, százan, Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel Megbékéltek asszony-fővel; Haza többé nem készültek; Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná, Sátoruk lőn szép otthonná, Ágyok áldott nyúgalommá: Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szűltek hősi nemre, Szép leányt is szerelemre; Dali törzsnek ifju ágot, Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten, Két vezéré kétszer-ketten, Feje lőn mind egy-egy nemnek Száznyolc ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporaság lőn temérdek; A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökjét; - És azóta, hősök párja! Híretek száll szájrul szájra.
