A Vénusz. Nevét a szerelem római istennőjétől kapta. De mit is tudunk erről a bolygóról? Napunk mellett a második, az éjszakai égbolt legragyogóbb apró fénye. Esthajnalcsillagnak is nevezzük, mert a nappal kél és nyugszik. Testvére a mi planétánknak. Föld-típusú bolygóknak számít, mivel a két bolygónak hasonló a mérete, a gravitációs ereje és a tömege is.
Legjobb tudásunk szerint még sincs rajta élet. Légkörét túlnyomó részt széndioxid alkotja. A felszínt a sűrű és vastag légkör felett vékony kénszármazék felhők takarják el. Felszínét nem borítja víz a magas, közel 500°C fokos állandó hőmérséklet miatt. Úgy mesélik, hogy két nagy kontinens található a bolygón.
Északon az Isthar, melynek legmagasabb csúcsa 11 km magasra tör. Emlékezzünk arra, hogy a föld legmagasabbja a 8850 méteres Mount Everest alacsonyabb, mintha a föld legnagyobb mélyégét (Mariana árok) kifordítva mellé állítanánk. Az vetekedne a vénuszi Maxwell hegységgel. Délen található az Aphrodite nevét viselő kontinens. Hajdan e két földet víz választhatta el egymástól.
Földünkhöz hasonlóan kőzetbolygóról beszélhetünk, így szerkezete feltehetően kéreg, köpeny mag. A mag feltehetően legalább részben folyékony, így a felszínt alakító erők geológiai értelemben hasonlóak. Leszámítva persze az időjárás okozta eróziót, ellenben vulkanikus tevékenységre utaló képleteket már eddig is találtunk. Ismereteink javarészt spekulációkra és a földi működés analógiájára épültek.
Eddig csak rádiótávcsövek és űrszondák segítségével kutathattunk bolygótestvérünkön, de a nemrég kiszivárgott NASA project szerint, már a harmadik sikeres expedíció tért vissza az Esthajnalcsillag felszínéről. Ez persze nem pontosan igaz, hiszen ahogy a képen is látható, a felszíni hőmérséklet olyan magas, hogy arra biztonságosan nem lehet leszállni.
Az amerikai kutatók által vezetett nemzetközi csoport sci-fibe illő megoldásokkal biztosította, hogy a kutatásra szolgáló szonda, a felszín felett mintegy 50 km magasságban, orbitális pályán keringve az égitest körül adjon helyt a jól felszerelt laboratóriumnak és nyújtson biztonságos menedéket a tudósok számára. Erre a földinél 85-ször sűrűbb légkör adott lehetőséget. Földi körülmények között ezt csak olyan nagy mennyiségű üzemanyaggal tudnánk megoldani, ami ellehetetlenítette volna a kutatáshoz szükséges felszerelés szállítását, így magát az expedíciót.
A kutatás egyébként párhuzamosan folyik a Mars felfedezésével. Mindkét bolygón az extrém körülmények között fenntartható túlélésre koncentrálnak a tudósok. Érdekes kérdés, hogy miért nem a jóval kézenfekvőbbnek tűnő Mars volt az első célpont? A válasz egyszerű, a hőmérséklet miatt. Ma már nyilvánvaló, hogy az élet kezdetben nagyon hasonló körülmények között jöhetett létre, mint a Vénusz jelenlegi állapota. Mélytengeri kutatások már bebizonyították, hogy a primitív, bakteriális létformák a hatalmas nyomás és hőmérséklet, valamint a napfény teljes hiánya ellenére, mélytengeri gejzírek kúpjain olyan életközösségek alapját teremtik meg, amelyeket eddig csak fotoszintetizáló alapokon tudtunk elképzelni. Ma már teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a kemoszintézis lehetett földi létünk alapja. Az ősi állapotokhoz hasonló körülményeket földi környezetben kizárólag mélytengeri környezetben lehet találni.
A kutatás, ahogy a Marson is, a víz esetleges jelenlétére keres bizonyítékot. Bár azt tudjuk, hogy a felszínen nem lehet vizet találni, a kutatók mégis abban reménykednek, hogy a Vénusz rendkívül sűrű és ellenálló kőzetkérgében kapszulaszerű vízbuborékokat találnak. Jelenleg ultrahangos szeizmográfiai vizsgálatokkal térképezik fel a felszínt.
Az igazi kérdés azonban az, hogy vajon miért kutatja a NASA, pénzt és időt nem kímélve a szomszédos bolygókat? A kiszivárgott hírek szerint ennek oka az, hogy a közeljövőben várható népességrobbanásnak ma már csak egyetlen reális megoldása van, a lakosság egy részének kitelepítése új kolóniákba, így ennek lehetőségeit keresik.
