Az élet kövei

Húsvét van, megint ünnep, megint Eger, megint nincs kedvem, és megint nem tehetem meg, hogy nem megyek, és megint nem kérdezted meg, hogy van-e kedvem menni, mert az természetes, hogy megyek. Megint vonat és tömeg és rohanás és hallgatás és zabálás és döglés. És megint csehovi beszélgetések, és majd megjegyzések, ha nem nekem, akkor majd neked, és jogosan persze, csak nekem ehhez már nincsen kedvem. Hányszor mondtam már, hogy nem megyek, és hányszor felejtetted ezt el mire eljött a következő ünnep. Ennyit igazán megtehetek, ezzel tartozom, ez természetes. NEM AKAROK MENNI! Némán ordítom már mióta, de nem hallod, mert nem akarod hallani. És én majd megyek és amikor azt kérdezed mi a baj, majd megint azt mondom, hogy semmi, mert mi baj is lenne? Nekem nincs szavam, nincs döntésem, nincs semmim, csak a lábam, ami visz, mert menni kell, mert így illik. Bátyádnak is most van a születésnapja, menni kell, mert mi összetartozunk és te menni akarsz. És én még soha nem kérdeztem meg, hogy bátyádék miért nem jöttek m ég el egysezr sem az én születésnapomra? Én ilyet soha nem kérdezek. Én csak megyek majd és te majd megint nem tudod mi a bajom.