Tegnap a villamoson, de előtte is a Hősök terén, Andrássy úton végig figyeltem az embereket, hogyan reagálnak egy piros orra. Hogyan szembesülnek egy bohócsipkával, egy varázslósüveggel. Sehogy!

Az persze biztosan meghökkentő, ha valaki egyszer csak ott áll előtted bohócorrban, hétköznapi ruhában. Azt nehéz hova tenni. Ha legalább jelmezben lenne, arra gondolhatnál, hogy a rendezvény része, ha meg nincs rendezvény, akkor is valami célja van. De mi célja lehet egy felnőtt embernek a hétköznapi forgatagban bohócorral a képén? Mi oka van rá, hogy bohócot csináljon magából?

A szembejövők sokszor nem mertek a szemembe nézni. Ez persze nem biztos, hogy a piros orr miatt volt, mert figyeltem már régóta őket. Az átlagember kerüli a szemkontaktust. Mindenáron ki akarja kerülni a találkozást a szembejövővel. Elfordítja a tekintetét, vagy lehajtott fejjel az aszfaltot bámulja, és közben az jár a fejében: „ha én nem látom, akkor biztosan ő sem lát”.

Persze ez sem tudatos. Egyszerűen megtanuljuk kikerülni, nem észrevenni a másikat. Tehát a nem észrevétel nem a piros orrnak szólt, hanem a szembejövő idegennek. És mégis, a szeme sarkából figyel, mert a tudatalattija azt súgja, hogy itt valami más jött szembe, ez nem a normális, hétköznapi jelenség. Odasandít, és halad tovább leszegett fejjel. Aztán rosszallóan hátrafordul, megjegyzést tesz a vele együtt haladónak.

Nagyon ritka volt, hogy egy felnőtt ember rám, ránk merjen mosolyogni. Ennek ellenére még olyan is akadt, aki nem hogy mosolygott, de integetni is mert. Akiben nem valami ártó szándék, vagy elmebaj képe merült fel elsőként a látványra, hanem túl a hétköznapokon, volt benne hajlandóság egy apró csodára, képes volt rámosolyogni egy idegenre. A gyerekek is inkább csak hitetlenkedve néztek, hol a vörös gombolyagra az orrom hegyén, hol a szüleikre, hogy ők mit tesznek, hogy ki szabad-e nevetni egy felnőtt bácsit.

És akkor a piros orrú felnőtt bácsi rámosolygott és integetett a kisgyerekeknek, de nem is nekik, hanem a szülőknek, hogy hagyják nyugodtan mosolyogni a gyerkőcöt. Mert mosolyogni is meg kell tanulni. Mert a bennünk összegyűlő, de soha ki nem engedett feszültségek ilyenkor egy hangos kacaj alakjában el tudnak hagyni minket. Sajnálom, hogy felnőttként elfelejtünk nevetni, elfelejtünk megmosolyogni valamit, ami megmosolyogtat. Elfelejtünk érezni, és elfelejtjük az érzéseinket megmutatni. Mert mindennek meg van a maga helye és ideje, és a végén az örömnek, a boldogságnak és a mosolynak nem marad hely a sok nagyon fontos dolog között… És én csak egy bohóc vagyok, piros orral, vagy a nélkül- akit ki lehet nevetni.