Vannak napok, amikor úgy veszed fel a kavicsot az útról, hogy nem látsz bele mást, mint ami. Kavics. Nem ruházod fel különleges képességek víziójával, nem látsz bele csodákat, de észreveszed a benne lévő igazi csodát. Eléd került, az utatok összekapcsolódott egy ponton, a többi rajtad múlik. Nem kell belegondolnod semmit, csak elfogadni a tényt.
Amikor egy forma elég erősen megragadja a jépzeletemet, ahogy a kavics az úton, megpróbálom olyan tisztának meghagyni, ahogy észrevettem. Megpróbálok nem hozzátenni, megmutatni a maga valójában, összefüggéseiben.
Azt hiszem, hogy néha a képeim nem kell, hogy színesek legyenek. Az sem fontos, ha más nem érti, csak én. Ezek a legféltettebb gyerekek, mert tudom, hogy létük az én felelősségen. Soha nem fognak otthont, családot(?) találni. Ez a kép most ilyen.
