Véget ért a nyaralás, elmúlt Eger is, de maradt a sok emlék, élmény, a sok történés. Jártunk Tihanyban, Badacsonyban, és Kaposváron. Aktívak voltunk, amennyire csak elvárható az aktivitás egy nyaralótól. Aztán sportoltunk is egy kicsit, ami nem volt előre tervezve, de túléltük. Nem a rengeteg labdahajigálásra gondolok, nem is a lubickolásra, ezek betervezett programelemek voltak.
Utolsó este lekéstük a vonatot. Ez úgy történt, hogy a 21 óra 4 perc, 2. vágány nem egyenlő a 21 óra 42 perccel. Ezt egy életre megtanultuk. Összekészültünk, táskák becsomagolva, indulás előtt még néztük kicsit a tévét, majd a partról felszűrődő koncert dallamai közt azt hallottuk, hogy ...most múlik pontosan - engedem, hadd menjen... és nagyjából akkor hallottuk még a vonatot is, amiről csak később derült ki, hogy igen, az volt a miénk. Így aztán feleslegesen cuccoltunk le az állomásra.
Vittük vissza megszégyenülten a pakkot a szállásra, ahol még egy estét eltölthettünk. Azt hiszem ez az oka annak is, hogy elvesztettem a kedvenc, egyben második bicskámat, amit pedig be kell valljam nagyon szerettem. Aztán az is ebből következik, hogy másnap két vonat között rendezhettünk futóversenyt, ami a fülünkre aggatott zsákokkal együtt nem volt épp kellemes, de ez még csak hagyján, nem volt időnk vizet venni, így a második két és fél órát folyadék nélkül voltunk kénytelenek a hőségben végigülni a vonaton Eger felé.
Aztán ott már minden rendben ment. volt borozgatás, szalonnasütés, egyik este egy borásszal volt szerencsék együtt grillezni, az kifejezetten jól sikerült program volt.Egerből már nem kellett cipekednünk, hála Eszter szüleinek, akik hazahoztak minket autóval.
Záróakkordként még felmentünk hétvégén a várba, a mesterségek ünnepére, mert anya csak egy van, akit meg kell látogatni. Nem, nem az én anyukám volt a várban, hanem annak az elveszett és hőn szeretett bicskának az édesanyja, ami elveszett. Aztán egy másik ismerősnél szóba került egy kiállítási lehetőség is, ami emélemösszejön majd.
MOst meg már kedd van, én olyan vagyok, mint a mosott szar, már párdon, de újra itt a teljes haszontalanság érzése, a feleslegesség és tehetetlenség, az álláskeresés, a kiállítóhely keresés, a pénztelenség, ínség és szükség, a szégyen érzet, hogy csak ez tellik tőlem, holott a képeimre igen büszke vagyok, pontosabban a dícséretekre. Aztán mivel még sem veszi senki, ezért utóbb meg az jut eszembe, amikor a botcsinálta alkalmi borász próbálkozásának eredményét mindenki dícséri, persze csak hivatalból, tisztességből, vagy valami félreértelmezett udvariasságból, aminek persze ott a zavaró mellékhatása, hogy az meg elhiszi, hogy amit tett, az jó. Pedig nem.
Hát így vagyok én is. Meg úgy is vagyok, hogy rájöttem, teljesen képtelen vagyok üzletileg jó kapcsolatok kiépítésére. Mert akivel elcsevegek annak reményében, hogy folytatása lesz, az teljesen inkompetens, aki pedig kompetens lenne, azt nem találom meg. Mondanám, hogy ez ismerettség kérdése, összeköttetés kérdése, de nem az, ez képesség a kapcsolatok létrehozására és ápolására. A jó kapcsolatokéra...
Hát így vagyok most, hogy vége a nyárnak, és tele vagyok élményekkel, ötletekkel, elképzelésekkel és félig megálmodott képekkel a balatoni csoda után, mert nekem a Balaton egy valóságos csoda. A naplementékkel, avitorlásokkal, a hajókázásokkal, a borozgatásokkal, a napfénnyel és a meleggel, de a jeges téli képpel is, bár úgy csak egyszer láttam eddig a nagy vizet. És mindezekkel a tarsolyomban nekilátok a hétköznapok monotóniájának és elkeseredett kűzdelmeinek az életben maradásért.
