Hétfő reggel. Van ebben a szóösszetételben valami gyomorszorító. Valami kis gombócos, ami megakad az ember torkában, aztán ha le is csúszott, emésztetlenül görög végig. Az új hét? Nem tudom.
Az viszont biztos, hogy amikor kimentem az erkélyre, a hold ott ragyogott. A képen persze nem lehet látni a foltjait, mert összemosódnak, de szabad szemmel tisztán és élesen kivehető volt a mintázata.
Aztán az is világossá vált az erkélyen állva, hogy visszavonhatatlanul itt van az ősz. Hideg volt, az erdők szemben már elkezdtek színesedni, ami szintén nem látszik a képen, az egy nagy csapat varjú. Meg az egy lemaradt varjút sem sikerült elkapnom.
Szeretem az őszt. Az elejét, amikor még van a tájban élet, de már elkezd színpompássá válni. Szeretem a lehullott avar illatát. Gyerekként szerettem a levélkupacokban trappolni. Belehemperegni. Szeretem az őszi erdőt. Talán azt szeretem leginkább. Vagy a tavaszit?
Hétfő reggel van. Még mindig nem tudom, mikor lesz a szállítás. Hogy hogyan lesz. Délelőtt el kell mennem vásznat is nézni, meg költségvetést készíteni a megbeszélt képre. Nagy kép és izgalmas téma...
Hétfő reggeli nyakfájással ébredtem.
