Nincs se dínóm, se dánom. Az jutott eszembe, hogy mennyi mindent eszik meg az ember. itt európában még csak hagyján, de a világ nagyobbik felén olyan dolgok kerülnek terítékre, amit az ember csak les, hogy lehet ezt megenni.
Még ha négylábú... persze nálunk is készült valaha ürgepörkölt például. Mondjuk az ürgét soha nem tartottuk háziállatként. Amikor Európába került a kis szőrös házikedvenc tengerimalac Dél Amerikából, akkor valahol útközben elveszett a mellékelt recept. Mert ott a tengerimalacot megeszik. Bundájától megfosztják és bőséges, forró olajban kisütik. Áldozati csemege, ami nem hiányozhat az ünnepi menüből.
Vagy gondoljunk a patkányra, amit Kínában direkt étkezési célra tenyésztenek, ahogy nálunk a nyulat. Különbség sem nagyon van a két állat között, ha leszámítjuk, hogy mi a patkányt undorító, gusztustalan állatnak tartjuk. Hát a kínaiaknál meg csemege. Az viszont már sokakban kelt felháborodást is, ha arrafelé a kutyákat sem házi kedvencnek tartják, hanem konyhai alapanyagnak. Ázsiában ez a legelterjedtebb felhasználási területe az ember legjobb barátjának.
Megint másfelé megeszik a lovakat. Na azért ez olyan messze nem áll ám tőlünk magyaroktól sem. Én bizony szeretem a lókolbászt, ló sonkát, kancatejet még nem ittam, de érdekel, akár erjesztett formában is (kumisz). Nekem a múltkori kozák lókolbásszal inkább az volt a bajom, hogy furának tűnik a recept, és nem tudom elképzelni, hogy milyen látványt nyújt a végeredmény.
Sokan a tengeri herkentyűket sem eszik meg. mert... Az indokok sokfélék lehetnek, de leginkább azért, mert tengeri herkentyűk. Mi lenne, ha Thaiföldön élnének, ahol ezek mellé még a rengeteg féle és mégtöbb féleképp elkészített rovarok is ott vannak a csemegék között? Megsütve, megfőzve, vagy máshogy elkészítve hagyján, de azok a hüvelykujj nagyságú lárvák, amiket az őserdei indiánok fogyasztanak. Tudom, fehérje dús...
Abban sem vagyok biztos, hogy a mongol pusztám lőtt mormotát megenném, saját bundájában párolva. Nem is az állat zavar, hanem mondjuk a veszettség és más betegségek, amit azok ott hordoznak magukban. Bár a veszélyes ételek között számomra a legérdekesebb a kóreai szokás: az evőpálcára csavart élő polip. Azt nem lehet előre tudni, hogy ki nyer a végén.
Azon meg csak nevetgélek, amikor a belsőségeket fintorogva veszi a messzi utazó a szájába, majd undorodva kiköpi. Nem azért, mert nem ízlik, hanem mert a tudat, hogy mit eszik. Egy utazós sorozatban a főszereplő beült egy spanyol bárba, ahol különféle disznóságokat szolgáltak fel. Fülét, orrát, farkát. ezeket fűszeres lében főzték (nagyszüleink ezt úgy mondanák: abálták), és frissen melegen tálalták. Nekem speciel csöpögött a nyálam, olyan guszta volt. Bár én gyerekkoromban voltam disznóvágáson, ahol ezek a dolgok hasonlóan kerültek a toros asztalra.
Végül is azt hiszem, hogy egy megbízható helyen, bármit elém tehetnének, ha azt mondják, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas, akkor legalább is megkóstolnám. Egy kitétellel. Ha nem hányom el magam a szagától... Kezembe került egy ókori szakácskönyv néhány receptje.
Az elkészítési módok egészen hasonlóak, mint amit mindennap használunk, de volt pár összetevő, amiről eddig nem hallottam. Ilyen a garum nevű is, ami sok étel fontos adaléka, egyfajta mártás.
Halak belső részeit (a beleket is!) tedd egy edénybe, és sózd meg. Vegyél kis halakat (a legjobb a bűzös lazac, a sprottni, farkashal), azokat is sózd be, s tedd az edénybe. Rázd össze, majd erjeszd a napon. Miután csökken a hőség (valószínűleg hónapokkal később!), nyomj bele egy erős fonott kosarat a halas edénybe. A kész garum átszűrődik a kosáron, s egy csuporral lemerheted.
Talán finom lehetett, igazi ínyenc csemege, a kínai száznapos tojásra is ezt mondják, de nem biztos, hogy rávinne a lélek, hogy a számba tegyem. Valószínűleg már messziről elkerülném a szaga miatt. Aztán ez is érdekes, mert a büdös sajtokat meg kifejezetten kedvelem. Azt még nagyapám szerettette meg velem gyerekkoromban. Szerencse, hogy a nagyapám nem volt viking, mert a rothasztott bálna és cápa sem hiszem, hogy a kedvenceim közé tartozna. Ahogy sarkköri szokás szerint fókában érlelt lumda sem.
Annak is örülök, hogy nem vagyok zsidó, mert a finom malacsültnél kevés finomabb ételt tudok elképzelni. Mondjuk a töltöttkáposztát jó tejfölösen, amit a zsidók szintén nem ehetnek. Aztán az is nagyszerű dolog, hogy nem vagyok muzulmán, mert nem szeretnék az asztal alá bújva sörözni, ahogy azt egy kairói teherhordó tette, hogy Allah ne lássa.
Tulajdonképpen annak örülök nagyon, hogy európai vagyok, sőt leginkább annak, hogy magyar. Így aztán tudom milyen az igazi kolbász, a pálinka, van tejfölünk, ismerjük a kefírt, használjuk a mákot, készítünk sajtokat is. Egyszóval rendelkezésünkre áll minden, ami a jó konyhához kell. Ezért már megérte ide születni, és akor még a kultúráról egyetlen huncut szó nem sok, annyi nem esett.
