Fura dolgokra képes az ember. Megrögzötten kitart valami mellett, amiről azt hiszi, hogy jó úgy, ahogy van. Aztán eljön az idő, amikor értelmetlenné válik, talán feleslegessé, és a legrosszabb, hogy visszavonhatatlanná is. Olykor nem árt megállni kicsit, számba venni az ilyen dolgokat, amíg nincs későn. Ma reggel beszéltem Apám feleségével. Felhívott. Erre az utóbbi húsz évben nem volt példa. Apám pénteken, hosszú betegség után meghalt.

Eltelt húsz év, hogy nem jutottam eszébe sem neki, sem a feleségének, sem a nagyanyámnak, sem senkinek. Húsz év után az első közvetlen kapcsolatfelvétel a halála miatt történt. Még gyerekként taszított el magától, akkor, amikor nekem lett volna szükségem rá. Amikor még elhittem, hogy Ő a világ legjobb apukája. Amikor még nem láttam, hogy ha kellek is, csak eszköznek kellek, egy nagyobb lakáshoz, és csak papíron. Amikor még a fogalom APA, sokat jelentett. És felnőttem nélküle. És éltem a magam életét nélküle. És fejlődtem olyanná amilyen vagyok, ezt is nélküle. És húsz év után, amikor hírt kapok: meghalt, már nem az apám halt meg, hanem egy ember, akinek felesége, gyerekei vannak. És sajnálom azokat, akiket hátrahagyott. Akik most már nélküle folytatják az életüket. Sajnálom azokat, és együtt érzek velük, akiknek Ő jelentette a világot. Van egy fia, aki csüngött rajta, felesége, akik ápolták betegségében. A „nagymamám”, apám anyja. Egy gyermeket elveszíteni borzalmas érzés lehet. Lélekben velük vagyok, együtt érzek velük, mert átéltem én is az elvesztés fájdalmát. A halál visszavonhatatlanságát.

Megérint a hír, mert lett volna mit megbeszélni. Mert van egy beszélgetés, amit nem kezdtünk el. Mert talán ma is számtalan kérdés van bennem. Kérdések, amikre a válasz most már végleg elveszett. De nincs értelme hánytorgatni a múltat, felszakítani olyan sebeket, amik begyógyultak. Nincs már bennem harag.

Nyugodj Békében. Emléked szeretteidben tovább él!

Ősz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sirok,

s elém sok

tűnt kéj kél.

Óh, múlni már

ősz! hullni már

eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél..