Van egy elképzelésem a mesékről. Arról, hogy mi célt is szolgálnak. Az írott történelem előttről származik, abból az időből, amikor az élő beszéd volt az egyetlen hordozója tudásnak, történelemnek, emlékezésnek. Amikor a tapasztalatokat még a természetre lehetett alapozni. Amikor a megfoghatatlan még jelen volt a mindennapokban. A mese burkoltan csillagászat, filozófia, erkölcs és becsület krónikája. A helyes viselkedés győzelme a bűn, az igazságtalanság felett, nem pusztán elvont vágyakozás egy sosem volt jobb világ felé. Az égig érő fa összeköti a transzcendentális világot a földi léttel. A legkisebb királyfi bölcsessége, a sárkányok ereje, a fehér ló fia, aki tövestől rángatta meg a világfát, hogy a másvilágra alászálljon, mind szimbólumok. És a mesék egy része valóságos történeteket dolgoz fel. Ezeket inkább mondáknak hívjuk. Az eredetünkről szőtt „mese”, azaz erkölcsi tanulságokkal átszőtt emlékezés. Hogy el ne felejtsük kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre megyünk. A mese útmutatás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Mi lesz velünk mesék nélkül? A MESÉINK nélkül. A mese kultikus tiszteletadás a múlt előtt, és szőnyeg a jövőbe. Általa áldjuk ősatyáinkat, ősanyáinkat, és bennünk mondunk imát hozzájuk. A mese, valójában Mise. Istentisztelet, a szó legvalódibb értelmében. A mesékben az ősi tudás mellett az ősi hit is jelen van. Hová leszünk őseink hite és tudása nélkül? A mese nem csak arra tanít, hogy a múltat kövessük, de arra is, hogy keressük a jövőt! Amíg van ki elmondja meséinket, amíg van kinek elmondani, addig kódolva bár, nem mindenki számára érthetően, de a tudás megmarad!
olvasmány Magyar Adorján munkáiból, illetve a mese fontosságáról...
