Számtalan kikívánkozó gondolat. Dörömbölnek, ki akarnak buggyanni, aztán ahogy megtehetnék, szertefoszlik mind. Ülök a gép előtt, kerek szemekkel, bámulok bele a monitorba, a saját belső ürességembe, keresek valami kapaszkodót, hogy tájékozódhassak. Nincs. Itt bent minden teljesen üres. Tömtem a fejembe sok okosságot, hogy majd ha kell, akkor kéznél legyenek. Keresem és nincsenek sehol. Tömtem bele sok emléket, hogy unalmas pillanatokban legyen min merengeni. Felidézném őket, de nem tudom hol kezdeni, így haszontalan kacatok csak. Tömtem bele kapcsolatokat, érzéseket. És most azt látom, hogy elkerülök mindenkit. Legszívesebben a fejemre húznám a takarót. Aludni szeretnék. Nem holnap reggelig. Nem akarok felébredni, és kezdeni mindent előröl. Hasmenés, hányinger, fejfájás. Zsibbadás mindenhol. Mintha a gondolataim bénítanának meg. Reggel még egyszerű hisztériának gondoltam, most meg már szorongok. Mintha egy acélsablonba akarnának belepréselni. Egyik dologból a másikba kapok, aztán azt is abbahagyom. Koponyámat egy abroncs szorítja el, amíg ki nem fullad benne minden gondolat. És remeg a kezem. Egyszerűen szarul vagyok. Beleordítok a semmibe, (HAHÓ, VALAKI!!!) és nem jön válasz, aztán rá kell jöjjek, magamban ordítottam, némán, hangtalanul. Semmirevalóság érzése gyötör, hogy már sírnék csak. Arra sem vagyok képes. Gyűlik a feszültség és nincs egy antenna, egy vezeték, egy csatorna, amin le tudna csapódni, engem emészt el elevenen. Csak bámulok magam elé. Görcsösen tekergő gondolatok rántanak engem is görcsbe.
