Itthon ülök egyedül a kihült lakásban, nyitva maradt az ablak, szellőztetni akartam. A kedves elment vásárol, meg dolgokat intéz, én meg itthon, a náthámmal és a géppel, meg a hülyeségeimmel csendben.

Kihasználom az időt, és kitakarítottam a gépet egy kicsit, volt pár apróság, ami nem kell, hogy a gépen legyen, csak a helyet foglalja. Kisepergetve minden felesleges szar, most egy kis hely is van már.

Besüt a nap, ez jó, végre egy kis fény, csak ne lenne ilyen hideg. Hiába zártam be az ablakot, mire észrevettem, hogy talán nem fagyasztásra van szükségem, már késő volt, kopogósra hűlt a patám. Valami hihetetlen éhség gondolata fészkelte bele magát a fejembe, persze csak unalomból ennék, nem vagyok igazán éhes vagy, csak valami íz hiányzik. Szerencsére diétás hűtőnk van itthon. Már este is ez volt. Nyitogatom az ajtaját félóránként, de mindig csak ugyanazt találom benne, csupa félkész dolog, meg egy zacskóban nyers hús, a mai ebéd… Á, nem kell nekem ennem, ez is csak egy olyan gondolat, ami befészkeli magát a tudatba és hat és működik.

Ősember vagyok ha jobban belegondolok. Ez valami nagyon ősi, tudatalatti késztetés, enni, gyűjteni, felhalmozni, jönnek majd a rosszabb napok, legyen tartalék. Aztán a pattintott kőkorszak lassan véget ért, ez a gondolat meg valami érthetetlen oknál fogva túlélte a korok változását. Nemhogy túlélte, de mintha egyre inkább elszaporodna. Ha a hozzám hasonló kövér embereket nézem, teljesen biztos vagyok benne…

Csak ülök itt a gépe előtt, ebben a szélben és hidegben nem megyünk kirándulni sem. Ja jövő héten megint nem, akkor Egerben leszünk. Szóval most be vagyok zárva a lakásba a gép és a gondolataim közé. Tulajdonképpen még jó is, hogy ilyen rohadt éhes vagyok, így legalább nem a többi hülyeségen járatom az agytekervényeimet és a megfáradt szürke állományomat.