Mindig is voltak hangszereim, kicsik nagyok, játék vagy igazi, de volt. Amikor meg nem, akkor csináltam. Mondjuk lukas fazekakból és ágakból egy dobfelszerelést a hatalmas udvarban, a platánfa alatt. Na annak volt ám hangja… a szomszédok és anyám nagy örömére. Aztán az a fekete páncéltőkés hangversenyzongora, Vincz Össer Wien, ha minden igaz, a Ranschburg Jenő pszichológus vette meg fillérekért, amikor elköltöztünk Mátyásföldről.

Az első igazi saját hangszerem az ócska alumínium furulya volt, általánosba kellett, énektagozatos voltam. Aztán egy fa furulya, meg egy műanyag Yamaha. Meg négy év zeneiskola.

Most egy kölcsönfurulya van nálam, az unokaöcsémé tulajdonképpen. Egy blokflöte. Szép, telt hangja van, még ilyen kopottasan is. Van a budai hegyekben egy kedvenc sziklám, néha oda felültem és furulyáztam. Ez azért volt vicces, mert az alattam, a turista uton sétálók, nem láttak, csak én őket. Ők meg csak a furulya hangját hallották

Szaxofonozni akartam, de az nem jött össze, helyette egy másik erőteljes fúvós lett, vadászkürt. Talán azért választottam, mert ennek aztán igazán impozánsan érces hangja van. A halottakat ki lehet kergetni vele a sírjukból, csak bírja az ember tüdővel. Mondjuk Mátyásföldi házunkban nem okozott különösebb gondot, legfeljebb a nevelőapámnak, de az nem igazán izgatott.

Ez az időszak nem tartott túl sokáig. Nem kedveltem a tanáromat, ő sem engem, a szolfézst pedig reflexből utáltam. Megesett, hogy a tanár a dupla óra utolsó harmadában esett be, annyit nem mondott bocs, kiadta a házi feladatot, egyet belefújtam a csutorába, aztán szevasz, mintha a teljes két óra lement volna, szélnek eresztett. Előtte lévő alkalommal három egész percet késtem, mert a busz elment az orrom előtt, és gyalog mentem, erre leordította a hajat a fejemről. Szóval nem jöttünk ki, szerintem nem én voltam az oka. Otthagytam a zeneiskolát, immár végleg.

A következő, azóta sem múló szerelem, a doromb. Talán születésnapomra kaptam barátnőmtől. Ragyogó ötlet volt ez tőle. Emlékszem az első sete-suta hangokra és felharmónikusokra (diszharmónikusok voltak inkább).

Azért nem egy bonyolult szerszám a doromb, hamar rá lehet kapni az ízére. Persze csak ritmusok eleinte, aztán dallamok is. Aki gyakorol az hamar belejön. Dorombot gyakran viszek magammal a nyakamban. Bárhol elfér, és remek hangulatot lehet vele teremteni. Szóval szerelem.

Van egy plátói is, a tilinkó. Na ez is egy furulya, de ennek nincsenek lukjai, csak a sípja. Hát ezen aztán végképp művészet megtanulni egy pentaton hangsort. Pedig lehet, de nekem még sosem sikerült dallamot játszanom rajta, de hallottam olyanról, aki látta azt, aki tudja hogy kell… Külömben a gyártótól vettem, Bán Gyuri barátomtól, ő kiváló mestere számtalan csoda fából készült hangszernek.

aztán végül, ha még a luknélküli furulya nem lenne elég, akkor itt van ugyanaz, csak kicsit nagyobban és néhány kontinenssel arrébbról, a didzseridu. Ausztrál, meg újzélandi benszülöttek hangszere. Végtelen egyszerű az elv. Egyik végén rezegtetve fújjuk a levegőt, a cső, mint rezonanciaszekrény felerősíti a hangot, és a végén kijön az a semmivel össze nem téveszthető, szinte túlvilági érzés. Aki hallotta már a hangját, az tudja miről beszélek. Meg tudom szólaltatni, de elég félszegen. Viszont egyszer valakinek a kezébe adtam, aki nem hogy megszólaltatta, de egyenesen muzsikát csalt elő belőle. Hihetetlen, hogy előlem hova bír elrejtőzni az a lüktetés, az a kiáramló őserő, ami benne van. Mindennek a lényege a körlégzés. Na az sem megy

hát nagyjából ennyi hangszerem van, ha nem számítjuk ide a két íjat, amivel szintén lehet zenélni. Nagyjából olyan hangot lehet belőle előcsalogatni, mint a sztyeppei népek egyhúros hegedűjéből. Kazakok, kínaiak, mongolok, és az orosz sztyeppen lakó, állítólag rokon népeink is használják, feltehető, hogy nálunk is ismert eszköz volt. Tulajdonképpen hasonlít is az íjhoz, mintha annak szárához egy levágott tetejű lopótököt tettek volna.

És végül még valami, ami nagyon érdekel. A torokének. Ezt Szibériában művelik a legmagasabb szinten. Van egy albumom Tuvából, amin ilyen ének hallható. Hát az valami félelmetesen jó. Azt a torokéneket mindenkinek hallania kellene. Kihagyhatatlan élmény. Szóval ezek az én zenei kincsestáram titkos rejtekéből előbújó féltett dolgok, amiket most megosztottam mindenkivel.