Itt van ugye ez a majdnem rokon nép, akikkel egyébként legfeljebb szomszédok voltunk, vagy tanítottunk is nekik egy-két dolgot még közben. Szóval itt a finn pereputty, és ez a fura sámános metálizé. Aztán még az is itt van, hogy ez nekem bejön. Azt nem nagyon tudom, hogy kelta zene miatt, a sámán beütés miatt, vagy azért, mert annyira gügye nyelv a finn… (senkit nem akarok megbántani, a gügye itt azt jelenti számomra, hogy olyan, mint amikor egy baba kezd beszélni és gügyög kicsit, szóval bájos).
Kedves zenész barátaim. Mit szólnátok hozzá, ha kicsit előkerülnének a magyar népdalok, és hangzásvilág? A metálhoz a mi ősi zenei repertoárunk is illene, mi több teljesen alkalmas is lenne hozzá, mert nem egy rettenetesen túlcizellált, mesterkélt valami. A sámánkultúráról, de nevezzük inkább táltosnak, pedig sokkal többet tudunk, mint finn barátaink, hiszen mi magyarok voltunk igazán a táltos nemzet, a sólyom fiai… bár úgy gondolom, nálunk most itt kezdődik a baj. Ugyanis, ha előkerül a téma, rögtön tevődik rá a bélyeg, hogy ilyen-olyan, végül meg majd hogy fasiszta, csak mert tisztában akarok lenni a múlttal, nem csak a sajátommal, de a nemzetével is. Meg aztán azt is gondolom, hogy az élő hagyományokban létezik tovább a múltunk. Az elfeledettek pedig csak a csonka sírkövei annak. Amúgy is ideje lenne leverni magunkról ezt a bénító abroncsot, amivel kezünk-lábunk helyett identitástudatunkat kötötték gúzsba…
Történelem órán verik a fejünkbe, hogy beszélni alig tudtunk, amikor isten tudja hogy, de elvergődtünk a tudás fellegvárába, a Kárpát medencébe, ahol is boldogan csüngöttünk szláv mestereink ajakán, a beszélhető szóért, műveltségért és kultúráért epedve. Majd háládatlanul és ádázul dúltuk fel a békés nyugati civilizációt egy kis csetepaté és némi hadizsákmány reményében. Csakhogy ennek a történetnek semmi alapja nincs. Vegyük csak elő a mesekönyveinket. Ne a Grimm testvérek könyvét, a saját népmeséinket. Mérhetetlen csillagászati és életbölcsességek kimeríthetetlen tárházát vesszük velük a kezünkbe, még akkor is, ha értelmünk elől ármányosan elrejtették azok valódi jelentését. Nézzük csak az egyszerűbb oldalát. Hol találunk csak hasonlót is, mint a magyar mesevilág szereplői? A három, hét és kilencfejű sárkányról még csak nem is hallottak a környékbeliek. A Táltosról, aki hol fehér paripa, hol pedig varázsló, említést sem találunk más mesékben. Nálunk vagy parazsat, vagy tejet kér. A tejúttal való kapcsolata, a csillagokból rendelt ereje jelenik meg ebben. Hát ez a mi csodálatos ősi kultúránk, ami elfüggönyözve, de nem kőfalak mögé rejtve él velünk, amíg teljesen el nem felejtjük.
Nos kedves zenész barátaim, nagy kedvem lenne valami ilyen indíttatásból eredő magyar „táltosmetálfélét” hallgatni… És kedves filmes ismerőseim, igen nagy örömömre szolgálna, ha történelmi kalandregény címén nem csak a körben topogó kékszemű furán-magyar törzsfőnök vezette cicomás hadat láthatnám (Honfoglalás), vagy ami még rosszabb volt, a hét vezért a 20. században (Magyar vándor). Ezt hagyjuk meg a szőkekapitnynak, és a mogyorók bejövetelének. Olyan jó lenne egy igazi magyar mondát is látni a vásznon egyszer… Bár talán nekem nagyok az igényeim, azt hiszem.
