Fél éve, hogy csináltam egy rövid filmecskét a vízhiányról. Az volt a címe szomjúság. Elég sokkolóra sikerült. Már akkor azon gondolkoztam, hogy nekem valami ilyennel kellene foglalkoznom. Felhívni az emberek figyelmét dolgokra. Azokra, amik igazán fontosak. Azokra, amiből ma olyan kevés van. azokra amik sokakat foglalkoztatnak, de nem elég embert ahhoz, hogy változtatni lehessen rajta.

Környezetvédelem, mentálhigiéné, emberi kapcsolatok, és sorolhatnám. Azokra a dolgokra gondolok, amikből ma hiány van. amire jobban oda kell figyelnie mindenkinek. Ami nem csak az egyén érdeke, de az elégedett embereken keresztül a közösség, végső soron az emberiség érdeke. Nem hiszem, hogy világmegváltó szerepre törekednék, egyszerűen el akarom mondani mindenkinek, amit látok, vagy azt, amit nem látok, de jó lenne látni.

Írtam már a Jus Murmurandiról, magyarul a mormogás joga, de nem morogni akarok ám, hanem jobbítani. Itt volt ez a föld órája dolog. Sokakkal beszéltem, akik úgy gondolták, hogy ez igazából értelmetlen, mert nem azzal van a baj, ha az ember használja ami a keze ügyébe kerül, hanem a rendszerrel. Nem az a probléma, ha a háztartásokban áramot használnak, hanem az, ahogyan az áramot előállítjuk. Igen, azzal is baj van. és bizony azzal is, ha feleslegesen használunk erőforrásokat, akkor is, amikor nem kellene. Egy hangyányival sem vagyok jobb én sem, hiszem napi nem is tudom hány órát verem a billentyűzetet, nézem a monitort, nem átallok tévét nézni, tusolok, ami vízpazarló, nem is beszélve a folyóvízben mosogatásról. Ghandi azt mondta, ha a világot jobbá akarod tenni, tedd jobbá saját magadat. És milyen igaza van.

Most jó szokásom szerint itt ülök a gépem előtt, és azon gondolkodom, miként tudom magamat jobbá tenni. Sok dolog juthat eszembe, de mindegyiknek a vége, hogy légy hasznos! Mert nekem most leginkább ez hiányzik, hogy hasznosnak érezzem magam. Hogy értelme legyen annak amit csinálok. Hogy legyőzzem azokat a falakat, amiket valószínűleg saját magam építettem magam köré, hogy védekezzek egy idegen és barátságtalan hellyel szemben, és magasítottam egyre, mígnem már a nap fénye is alig kandikál be, és végül itt bent is hideg és barátságtalan lett minden.

Le akarom dönteni ezeket a falakat, hogy pőrén, meztelenül és vért nélkül állhassak ki végre. És hasznos akarok lenni. És azt hiszem, hogy közel áll hozzám a karitatív tevékenység. Nem tudom miért, de segíteni akarás van benne. Felkarolni a világot és segíteni a lépteit, miközben a saját lépteim is akadoznak. Talán olyan ez, mint a pszichológus és a pszichológia. Aki a saját lelkét nem tudja rendbe tenni, az ad tanácsokat másoknak, hogy hogyan is kellene azt csinálni…

Körbenézek a szűkebb környezetemben, kicsit távolabb, át a föld másik felére, és azt látom, hogy leginkább a béke hiányzik. A belső béke és nyugalom. Azt látom,hogy a barátság hiányzik, az odafigyelés egymásra és saját magunkra is. Kizsákmányolók vagyunk. Kizsákmányolunk mindent és mindenkit. Írtjuk saját érzéseinket és írtjuk a másikét, ahogy az erdőket írtjuk, az egyformaságra törekszünk, ha nem így lenne nem ültetnénk hatalmas területekre monokultúrákat. Gazdaságossági mutatók alapján döntünk, mert azt hisszük, a gazdaságosság az egyetlen igazán fontos dolog az életben. Elveszítettük az egyensúlyt magunk és a környezetünk között. Elveszítettük a kapcsolatot a valóság, és a magunk számára teremtett mesterséges világ között, végül kezd kicsúszni a szörnyszülött mesterséges létünk is az irányításunk alól. Régóta erről szólnak a földet leigázó robotok fantáziaképei. Szörnyeteggé válunk, és szörnyetegeket teremtünk, akik végül túlnőnek rajtunk.

Ilyen szörnyeteg ez a mi gazdaságunk is, ami lenyelt mindent, ami korábban érték volt. Nem valami túlidealizált romantikus hősregényt képzelek el jónak, ahol az erény a becsület és az adott szó szent volt, és valójában sosem volt ilyen, csak a mesékben. De mára mindent elvesztettünk, ami korábban meghatározta az életünket. Mindent, ami igazán fontos, ami a szemnek láthatatlan és csak a szíveddel látod. Mindent. Hivatkozunk rájuk, használuk a fogalmakat, de már nem értjük, már nem érezzük a szavak súlyát, azok már csak üres és semmitmondó szavak, mert a reklámok világában élünk, ahol bármit mondhatunk. Álomvilágokat vizualizálunk magunknak és a saját létünket ahhoz próbáljuk mérni, miközben egyetlen rendező elv mozgat mindent, a pénz hatalma, az anyag ereje…

A pénz isten, vagy ahogy régen hívták, Mammon oltárán áldozunk fel mindent. Hitet, barátságot, értékeket, a valódiakat, nem azt, amire valahol valaki azt mondta, hogy gazdasági értéke van, hanem a bennünk rejlő belső értékeket, ami miatt emberré váltunk. Pénzzel mérjük, hogy ki milyen hasznos tagja a társadalomnak, pénzzel mérjük, hogy milyen anya, vagy apa lesz az illető, pénzzel mérjük a művészeteket, pénzzel mérjük magunkat is. És közben nem tudjuk megmondani, hogy mennyi pénzt ér a friss levegő, a tiszta víz, a ránk sütő nap, mert ezek hiánya ugyan kifejezhető valamennyire a pénzzel, de le nem írhatók vele…

Elkalandoztam kicsit. Tehát hasznos tagja kívánok lenni a társadalomnak, mondjuk azáltal, hogy felhívom az emberek figyelmét fontos dolgokra. A mosolyra, mondjuk. Mi az értéke pénzben egy mosolynak? Egy baráti gesztusnak? Egy ölelésnek, amikor az nagyon hiányzik a másik embernek? Mi az értéke pénzben egy jó szónak? Annak is csak akkor van értéke, ha a pszicológus, vagy a gazdasági tanácsadó mondja a páciensnek. Tehát ha gazdaságot körítünk mellé, pedig néha milyen jól jönne egy-egy fél mondat. Egy odakacsintás, egy „veled vagyunk haver” –legyintés… nincs ma ezeknek értéke, mert nem lehet rájuk árcédulát aggatni.

Tudom én, hogy kellenek célok, amikért lehet és érdemes küzdeni. Tudom jól, hogy valami alapján eldől, ki milyen ember, de nem hiszem, hogy a végső megmérettetésnél, ha ugyan van olyan, akkor a mérleg serpenyőjében sokat nyomna az arany… Csak azt nem tudom, hogy lehet a világot felébreszteni ebből a rémálomból, mert azt hiszem ez csak egy rémálom, amiben most élünk. Mikor ébredünk majd fel belőle?

Hasznossá akarok válni azáltal, hogy keltegetem az embereket, hogy felébresztem őket, hogy… de azt hiszem ez ugyanolyan haszontalanság, mint az, hogy festek, mint az, hogy fényképezek, mint az, hogy amit látok, azt továbbadom másoknak. De ha ez így van, akkor hogyan válhatok hasznos és értékes építőkővé a társadalomban? Pedig én hasznos akarok lenni, de nem tudom pénzben kifejezni mennyit érek. Sajnálom…