Nem értem az állásajánlatok nagy részét. Azokat, ahol a partnerünk számára. Ez olyan, mint amikor felhívnak a nagy lehetőséggel, csak itt, csak most, csak nekem. Nem értem én ezt. Ilyen-olyan munkák, feltételek, követelmények, előnyök, egyebek, amikkel kecsegtetnek, de hogy valójában ki is? Persze tudom, azért van ez, mert a munkaerő közvetítéssel foglalkozó cég fog alkalmazni majd. De. És itt jön a csavar a dologban, amibe már belefutottam számtalanszor. Elküldöm az önéletrajzomat, szépen, okosan összegezve minden képességemet és készségemet, mindent, az életünket és vérünket a cégért jelszóval. Felhívnak, mert tetszetős az anyag. Egyeztetjük az időpontot, a helyszínt, de amikor megkérdezem melyik is a cég, akkor erre a kérdésre nem kapok választ. Aztán vagy beugrik már a cím alapján, hogy én bizony ott már jártam, és nem kívánnék még egyszer időt és energiát vesztegetni rájuk, vagy a helyszínen válik gyanússá ugyanez.

Miért nem lehet megmondani, hogy hova szeretnének kiközvetíteni? Ezt egyszerűen nem tudom megérteni. Nagyjából olyan ez, mint amikor felhívott egy bájos ifjú hölgy-hang, jogosultságot szereztem egy három alkalmas fényterápiás kezelésre, egyéb ajándékokra, menjek el legyek szíves a megadott helyre, a megadott időben, és tegyem magamévá. (a jogosultságaimat persze, ne tessék semmi – senki másra gondolni) Kedves csilingelő hangján elcsacsogja a címet, a megközelítést, lassan összeáll a kép, ez a váci úti Zepter székház, a fényterápia pedig a Bioptron lámpa, az ajándék mondjuk egy ceruza elemmel működő tejhabosító, a további lehetőségek meg egy nagy táska pénz otthagyása, a megrendelt áruféleségek fejében. Véletlen sem ejtené ki a száján, hogy Zepter, hogy Bioptron, vagy hogy vásárlás.

Na hát ilyenek ezek az állásajánlatok is. Megint, jobban mondva még mindig azt érzem, hogy valami vagy velem nincs rendben, vagy a világgal. Online küldtem el egy jelentkezési űrlapot a cég saját weboldalán keresztül. Középvezető, tanácsadói pozíció, pénzügyi területen, a cég nevét nem mondom meg. Megkérdezték a koromat, a telefonszámomat, azt is, hogy hol lakom, de nem igazán érdekelte őket sem a tapasztalatom, sem a tudásom, sem semmi, ami egy munkaadót érdekelnie kellene szerintem. Ellenben minden olyat megkérdeztek, ami egy vastag pénzügyi ajánlathoz kell, hogy el tudják küldeni nekem. Két nap elteltével felhívtak. Hogy akkor egyeztessünk egy címet. Gondoltam jól megyek majd hozzájuk, egy kis beszélgetésre. Mondom egy pillanat, veszek elő papírt, írószerszámot. Gyors válasz, nem kell, ő kérdez, ugyan is nem adtam meg a pontos lakcímemet. A város, irányítószám úgy gondoltam elég, de nekik több kell, a teljes postacím. Most már biztos vagyok benne, hogy egyszer csak csenget majd a postás, kezembe nyom egy vastag pénzügyi tervet, egy karrier leírást, egy vezetői szinteket bemutató ábrát, egy csekket, és a hozzá tartozó alapfelszerelés illetve a kötelező oktatás tanmenetét… a csomagban biztos nem lesz majd állkötő, hogy a döbbenettől padlót fogott államat vissza tudjam majd illeszteni a helyére.

Kérdezem az urat, egyebek nem érdeklik rólam, csak a lakcímem? Mondja, majd ha lesz üresedés, akkor felhívnak… Vicc! Komolyan mondom, ez az ország egy vicc, és nagyon jókat tudnék rajta nevetni, ha nem lennék idekötve ezer szálon, ha nem itt kellene élnem, és különben is. Mi van akkor, ha nekem nincs kedvem külföldre menni boldogulást találni? Persze ha van is, akkor sem tudnék menni pénz, képzettség, de legfőképpen nyelvtudás nélkül. Hiába kommunikálok remekül az anyanyelvemen, ha ezt nem tudom megtenni másokén.

Elmondom én képekben is a gondolataimat, persze amikor vannak. Mostanában inkább nincsenek. Nem tudom…