Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ. Valahol a képzeletünkön is túl, ahol a folyók az égből erednek és a hegyek csúcsain az istenek laknak. Valahol egy messze távoli galaxisban, ami talán sokkal közelebb van, mint azt hihetnénk, volt egyszer egy vándor királyfi. Batyujában nem volt más, mint egy kis szikkadt kenyér, az anyja sütötte, egy darab megszáradt sajt, egy furulya és egy ecset. Miközben az utakat rótta, furulyáján játszotta a csillagok zenéjét, a telihold dallamát, a napfény csilingelését… Nem zavarta az út pora, sem az eső, a szél. Jó barátként kísérték vándorlásait.

Mikor elfáradt, felmászott egy domb tetejére, egy fa tetejére, egy templom tornyába, és varázs ecsetjével bárányfelhőket festett az ég kékjére, arcot a napra és hálósipkát a holdra. Fészket rajzolt a fák ágaira, kutat a pusztaságba.

Útja során sokakat megismert, tanult tőlük, tanította őket, majd tovább állt. Sehol nem volt maradása, maga sem tudta miért. Vonzotta egy titokzatos látomás. Vonzotta egy másik világ, amit álmaiban látott. Gondolatai egyre csak ott kötöttek ki. Sehonnan sem jött, és sehová sem tartott, hiszen nem tudta, hol keresse álmai világát.

Egyszer történt, hogy az egyik falu szélén magányos házra bukkant. Kertjét nem művelték, szőlejét nem kapálták, gyümölcseit nem gondozták, istállói üresen álltak. Megpihent a nagy diófa tövében, elővette elemózsiáját, és ahogy falatozni kezdett volna, figyelmes lett egy halk neszre. A ház egyetlen lakója volt az, a kamra sarkában hálóját szövő pók . Kövéren és boldogan hintázott frissen szőtt hálója közepén. Elégedetten nézett birodalmára, az üres éléskamrára.

A királyfi megértette, hogy a boldogságot -amit keres, nem fogja megtalálni, akárhová megy, akár merre jár, ha nem saját magában keresi. Felgyűrte az inge ujját, és nekiállt rendbe tenni az árván, üresen álló házat, mert rájött, akár hol is van, saját magának kell felépítenie álmai világát…