Kezdhetném azzal, hogy semmi nem megy úgy, ahogy kellene. Se a munka (azaz a keresés), se a galériák, se semmi… Egyre közelibbnek tűnik a hajléktalan lét… Hamarosan a képeim nem lesznek többek egyszerű gyújtósnál, hiszen úgy is az enyészet vár rájuk.
Ebben a pillanatban nincs semmi, amire azt mondhatnám, hogy az enyém! Nincs sem tulajdonom, sem tervem, sem elképzelésem, de még csak jövőképem sem. Két éves munkanélküliség után nehéz azt megmagyarázni egy munkaadónak, hogy mivel is töltöttem az elmúlt időszakot.
Azt hiszem, hogy valami isten háta mögötti helyet keresek, ahol meghúzhatom magam, ahol a saját magam ura lehetek, ahol a magamnak művelt kertből megélhetek, és nem vagyok a világra utalva, de ilyen hely (egyelőre) nem létezik sehol, vagy csak én nem tudok róla.
Sem megtakarításom nincs, sem mire fordítani nem lenne.
Vannak-e vidékek, ahol csak azért lakhatnék egy házat, hogy gondozzam, hogy a telkét műveljem? Nem tudom mennyire ábránd ez vagy van-e valóságtartama. Az bizonyos, hogy ilyen házról nincs tudomásom sehol. Aztán, ha volna is, miféle szomszédság volna ott? Nem kívánnék magamfajta nyomorultakkal semmiféle közösséget vállalni, hiszen én épp most akarom saját portámat megalapozni két kezem munkájával és az Isten segedelmével!
Még csak az sem megoldás, hogy egy darabot hasítok ki a szent anyaföldet borító erdőből, hogy azt a magam hasznára műveljem, mert ezt a törvény nem engedi!
Tudás, tehetség és elszánás híján vagyok, nem értek sem a gazdálkodáshoz, sem a földhöz, a jószághoz, de még csak a gyógyító füvekhez és népi gyógymódokhoz sem. Nem tudok csizmát talpalni, lovat patkolni, gyolcsból ruhát varrni, egyszóval semmi hasznoshoz nem értek, de kíváncsiság bőven akad bennem, mégsem találom meg azt, aki átadhatná tudását nekem, kiöregedtem már ebből is. Aztán meg kényelmes is vagyok, úri módon csak a könnyebbik felét látom a dolgoknak, a bennük lévő munkát csak elképzelem, sosem tapasztaltam meg.
Ha nem hinnék a körforgásban, abban, hogy minden feladatot be kell végezzünk, hogy ha elfelejteném akár csak egyetlen pillanatra is, hogy az élet nem egyetlen nap, akkor minden bizonnyal már most kilépnék belőle. Ha tehetném, de tudom, ez csak újabb terheket jelentene, nem megoldásokat... nem tudom mit kell tennem…
