Keveset vagyunk együtt, alig vannak közös programok. Ennek örömére, és azért, mert a szombatra tervezett és elmaradt sült pulykaszárny a hűtőben megbuggyant, elhatároztuk, hogy Normafánál szabadtűzön főtt gulyáslevest fogunk ebédelni… Hát… a víztoronynál rendőrök fordították már vissza az autókat, annyian voltak fent. A Moszkva téren elfelejtették kitenni a Normafa megtelt táblát. Azért nagy nehezen felért a busz, amikor is szembesültünk a rémítő valósággal, vagy tízezer síelő, szánkós, és a hozzájuk tartozó további közel harmincezer szülő, kísérő… Laza balkanyarral nekiindultunk a csacsi rétnek, majd jobbra Budakeszi felé. Nem mondom, hogy néha nem volt halálfélelmem. Széles –legalább is erdei útnak tágas gyalogút megy lefelé. A kisvasút síneit elhagyva felszaporodtak az orvszánkósok, akik a semmiből előtörő vigyázz szánkó felkiáltással és nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel szántva a havat zúgtak el mellettünk.
Amikor a fél perc per három szánkó sűrűséget érte a kvázi sportolók száma, a béketűrésem elérte a nulla szintet. Az utolsó családi szán elütött egy hóembert, majd heveny balost dobva oldalba kapott egy fát. Nagyfiú vihog, kislány visít, apuka símogat, anyuka a toalettet igazítja… én meg ráordítok az idilli családra, hogy vajon tudják-e, hogy ez itt sétaút és nem szánkópálya… Voltam én minden, csak rendes ember nem, mert én botor elfelejtettem, hogy télen márpedig mindenhol lehet szánkózni… Remélem, legközelebb a gyerekét kell elkapja egy száguldó vasszánkó útjából, amin a felhőtlenül mulató másik család siklik át rajtuk... Lehet, hogy kicsit túlreagálom a dolgot, de én nem azért mentem sétálni az erdőbe, hogy a szánkók elől ugrálhassak… Ott a szánkópálya, és én igazán nem tehetek róla, hogy mindenki pont ma akart rajta szánkózni. Aztán ha már más lehetőség nem marad, akkor legyen, menjenek a gyalogúton szánkózni, de hogy a gyalogosok ugorjanak a száguldó szánkó útjából a rézsűbe, az talán túlzás…
Csacsirét után egyébként csendes lett a terep, onnantól végre lehetett élvezni a téli erdő szépségeit. Pompásan csillogott előttünk a hófehér paplanra szórt száz és százmillió apró gyémánt. Ezt a telefonom fényképezőgépével lehetetlen volna visszaadni, így csak ezek a felvételek készültek.
Páromról újfent kiderült, hogy boszorkány. Háromnegyed úton jártunk, amikor kitalálta, hogy milyen jól esne neki egy bögre forraltbor, ha kiértünk az erdőből. Láss csodát, ahogy kiértünk, alig húsz métert mentünk és belebotlottunk egy borozóba, ami addig vagy nem létezett, vagy ami még hihetetlenebb volna, eddig nem vettük észre.
Mi fentről jöttünk, és állítom, hogy ez a borozó eddig nem volt ott, ezt a párom csak odavizualizálta, és mire leérkeztünk manifesztálódott... Minden esetre bementünk, volt forraltbor, vörösből, épp kellően fűszeres és forró, én pedig kaptam cserszegi fűszerest, ami az egyik kedvenc borom…
Egy ilyen napot azzal lehet megkoronázni, hogy bemegyünk a régi kínai éttermünkbe és viszünk haza valamit. Így tettünk. Csirke fafülgombával, rizs, pirított tészta, sült zöldség, leves bambuszrüggyel és egy adag babcsíra saláta… Jó kis nap volt ez!
