Éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban álmatlanul és ha elszenderedtem is pillanatokra, hamar felébredtem megint. Nem tudom miért. Nincs különösebb oka, nem történt semmi, amivel magyarázhatnám. Ilyenkor sokat gondolkodom a jövőn, múlton, lehetőségeken. A valóságon és a lehetséges valóságokon. Olyan dolgok jutnak eszembe, amik máskor nem, vagy talán máskor is, de akkor elnyomja őket az éber tudatállapot.

Utazás ez, de nem testben, nem is térben, hanem az időben, a lét szövedékén keresztül olyan világokba, amik ismerősek, pedig nem tudom , hogy jártam-e ott. Olyan érzések kerítenek hatalmukba, amiket nem ismerek, amik nincsenek jelen a mindennapokban, vagy talán akkor nem figyelek rájuk eléggé.

Sokat gondolok arra, hogy vajon merre járhatnék ebben a különös test nélküli állapotban. Vannak helyek és idők, amik érdekelnek. Ilyenkor úgy tűnik, mint ha egy kortalan opera nézője volnék, egy olyan előadáson, ahol mindenki más szereplő, én vagyok egyedül néző, de ha akarom belefolyhatok a történet alakulásába.

Ebben a félálomszerű majdnem tudat nélküli állapotban sokat gondolok arra, hogy miket szeretnék megtenni az életben. Egy élet talán kevés is volna, és annyi minden foglalkoztat, hogy azt sem tudom, hol kezdeném el. Régi vágyam, hogy a magyarság őstörténetét bemutató filmet készítsek, de nem a hivatalosan elfogadott történelem, hanem a néphagyomány, a mondák és legendák alapján. És persze a számtalan amúgy meg lévő tudományos eredményre támaszkodva, ami mind ellent mond a mai hivatalos elképzeléseknek.

Furcsa, hogy amíg más népek büszkék mondáik világára, amíg mások megéneklik, megfilmesítik, addig mi félünk felemlegetni is saját hatalmas értékű múltunkat. Azt mondják, nem a múltat kell kutatni, hanem a jövőbe vezető utat. Ez részben talán igaz is, de ha nem ismerjük saját adottságainkat, lehetőségeinket, értékeinket, akkor mire alapozva próbálnánk jövőt teremteni? Ha eldobunk mindent, ami volt, mindent ami mi magunk voltunk és vagyunk, akkor honnan építenénk? Mire építenénk?

Évtizedek, sőt századok óta próbálunk idegen értékek mentén előre jutni, így nem csoda, ha legjobb esetben is csak egyhelyben topogunk. Ha nem használjuk a múlt bölcsességeit, tapasztalatait, akkor mindent újra, előröl kell kezdeni. Újra össze kell szedni mindazt az erőforrást, kapacitást, ami a jövő építéséhez szükséges.

Egyszóval azt szeretném, ha mi is büszkék tudnánk lenni mindarra a tudásra és tapasztalatra, amivel ha titkoltan is, ha burkoltan, elfeledetten, kirekesztetten is, de ezredévek óta rendelkezünk. Ha minden magyar ismerné valódi múltját nemzetének. Ha önbizalmat meríthetne belőle mindenki a jövő, saját jövője és az ország jövőjének építéséhez.

Van egy másik, még nagyszabásúbb gondolatom is. Ez egy olyan szabadtéri fesztivál, ami az István a király ősbemutatóját a hagyományőrző hadi játékokat és a végvári játékok hangulatát ötvözné az ismeretterjesztő előadások tudásanyagával. 1983 augusztusában városligeti királydombon, ahol ma a Petőfi Csarnok áll, építettek egy hatalmas színpadot egy addig sosem látott mű bemutatására. Én a város szélén képzelek el egy hatalmas történelmi játszóteret, ahol egy nyári fesztivál keretében lehetne keverni mindezeket. A színpadon bemutatott művek környezetét a honfoglalást idéző, máskor meg középkori lovagi torna hangulatban megrendezett haditorna keretezné.

Kicsit olyan volna, mint a kurultaj volt, de sokkal színesebb összeállításban. Népmesékkel, népdalokkal tarkított előadások, az ősi és lassan feledésbe merülő tudásról, mert ezek a magyarság igazi kincsei. Ennek a nagyszabású rendezvénynek, vagy mondjam inkább magyar fesztiválnak a célja és értelme az volna, hogy megismerkedhessen mindenki azzal a világgal, amiről ma még beszélni is bűn. Amit a hivatalos történetírás nem hogy lenéz, de kifejezetten megtagad.

Azt hiszem, hogy a népi tudáskincset élővé és elérhetővé kell tenni mindenki számára, mert csak így tud továbbélni. Mert csak így tud tovább fejlődni, alakulni és újra képessé válni arra, hogy a kihívásokra jó választ tudjon adni. És persze csak így tudja megvédeni saját magát a támadásoktól, azokon keresztül, akik művelői ennek a hatalmas, még élő kulturális örökségnek.

Elképzelek egy olyan piacteret, ahol a látogatók megismerkedhetnek azokkal a mesterségekkel, amik ma munkát adhatnának sokaknak, ha nem gépek végeznénk helyettünk. Ahol megismerkedhet az érdeklődő azokkal a gyógymódokkal, amik évezredeken keresztül jól szolgálták használóikat. Ahol a nyitott és befogadó elmével érkező olyan asztrális tudást találhat, ami a népmesékben megörökítve maradt ránk. Ahol a vallásos áhitat sajátosan magyar gyökereivel találkozhatnak a hívők. Ahol a táltos kultúra megelevenedik. Ahol az ég és föld újra összeérhet, mert egy kerek és egész világgal találkozhat mindenki…

Ahogy így végig gondolom azt hiszem, biztosan sokan azt fogják erre mondani, hogy ostobaság, hogy kit érdekel ma mindez, hogy ez is csak a múltba temetkezés, de szerintem ez éppen hogy a jövőlátás első lépcsője. Ez egy szükséges lépés, ami újra megtanít minket a saját lábunkon járni… és megtanít tisztelni a múltat, megtanít építkezni belőle.

Nem kellene nekem ébren vergődni éjszaka, mert abból mindig valami ilyen gondolatmenet sül ki…