Különös vallási áhítat fog el, amikor ezt a szertartást gyakorlom. Mint ha az ősi idők ősi vallásainak ősi titkai elevenednének fel. Hajnali véráldozatot mutattam be. Olyasmi lehet ez, mint a törzsszövetségi vérszerződés. Csak kicsit más. Félelmetesebb. Olyan erőkkel lép kapcsolatba az ember, amiket nem ért, nem ismer, nem tud uralni. Vérét adja, és aztán nem tudja mi fog történni. A következmények egész láncolata indul el, a befolyásolás lehetőségének legkisebb szikrája nélkül.

Ha megtetted, már nincs visszaút. Akkor már nem tudsz változtatni. Nem mondhatod, hogy bocsi, mégsem szeretném. Belekerültél a gépezet belsejébe, ahol a fogaskerekek vagy felmorzsolnak, vagy nem...

Véremet áldoztam a tudomány oltárán. Az ápolónő tudja mit csinál, nem ez az első vérvétele. Nekem sem, de mégis úgy tudok szorongani, mint kisgyerek koromban. Pedig tudom, hogy nem fáj, hogy már el sem ájulok tőle, és mégis izgulok. Aztán, amikor vége, olyan semmiségnek tűnik. Csak az nem megy ki a fejemből, hogy innentől az életet adó folyékony testszövet hová kerül, mit tesznek vele(m), mi történik a véremmel.

Van bennem egy adag kétkedés ezzel a dologgal kapcsolatban. Ősi félelem lehet, hiszen a vér alapvető kelléke a mágiának. Amit a véremmel teszel, azt velem teszed. És nem tudom, hogy a laborban ki mit csinál az én véremmel. Hogy bánnak vele, miket mondanak fölötte... Ez mind-mind mágia! Varázslás! Én pedig most egy hétig csak várom, hogy majd mit okoskodnak ki belőle.