Amikor már beletörődtem a változtathatatlanba, akkor változott, nem azért, mert akatam, hanem mert kedve volt. Ugyan is ahogy betettem a mosógépbe a szennyest, a folyosó másik oldalán, a gardrobbol hallottam meg a hívó szót. A zsákból, mert a kicsike ott ült, és sírt, mert már nem akar bújkálni, és már bánja, hogy megijesztett, és fél, hogy ott marad egy évig, míg jövőre újra előkerül a nyaralós táska, és azt ő nem szeretné, és inkább már előjönne, csak nyúljak be érte.

És én benyúltam, és tényleg ott volt, a táska legrejtettebb zugába bújva de már újra a kezemben van, és most nagyon örülünk egymásnak, mert meglett az én kedvenc bicskám...