Olvastam egy cikket, ami azon rágódik, hogy ki a cigány, ki nem az. Erről a témáról persze semmiképpen nem ezen a platformon fogok értekezni, ha már egyszer elkészült az erre megfelelő oldal is. No de az jutott eszembe, hogy ki a művész, ki nem az, és hogy mi módon derülhet ki valakiről, hogy mégis, vagy mégsem.

Több összetevője van ennek a gondolatnak. magam úgy tartom, hogy az a művész, akit a közösség annak tart. Bár gondolhatnám akár azt is, hogy az a művész, aki magát annak tartja, hiszen ez a nézet is elég gyakori.

De mégis mi az a momentum, amitől, vagy amikortól fogva bárkit is művésznek lehet nevezni? Mi a művészi érték és a népszerű populáris értékek közötti különbség? Művészettörténetileg persze alaposan meghatározható mindkét minőségi kategória, de valóban el lehet választani a populáris kultúrát a magas művészettől, vagy másképp -érthetőbben kérdezve, valóban el kell-e határolni e kettőt egymástól?

Lehet-e attól művészinek tekinteni egy tárgyat, hogy másról ne is beszéljek, hogy csak a kellő rutinnal és belemagyarázó érzékkel, képességgel rendelkezők értsék az alkotást, a benne lévő üzenetet és legyenek képesek felfogni a közvetített értékrendet, mondanivalót, vagy egyáltalán a műbe zárt gondolatot?

Lehet-e pusztán amiatt művészileg értéktelennek tartani bármely alkotást, mert nem a képzelőerőt, a néző kreativitását és eredendő alkotó fantáziáját mozgatja meg a mű, hanem egyszerűen az esztétikai érzékre hat?

Vajon kell-e szükségszerűen a művészit a hétköznapi ember számára érthetetlen fogalmának szinonimájaként kezelni? Mint a tudományos életben elkövetett alkotások -minél több benne a magyarázatra szoruló latin kifejezés, annál nagyobb tudományos értékkel bír?

Kell-e a művésznek azzal törődnie, hogy mik a trendek, mik az elvárások, vagy éppen attól válik művésszé, hogy az általa tapasztaltakat olyan formában adja tovább amelyben a kiindulási pont és az alkotás között szinte kézzel foghatatlan már a kapcsolat?

Szombaton volt szerencsém részt venni egy kedves barátunk fotó kiállításának megnyitóján. A kicsit hosszúra sikeredett megnyitó beszédben az alkotó többek között arról is beszélt, hogy mennyire fontos a művészetekben az alkotás mellett a(z) (ön)menedzselés is. És milyen igazságot mondott! Hiszen ha az ismeretlenség leple alatt készíted el alkotásaidat, akkor valószerűtlen, hogy azok akár népszerűek, akár ismertek, akár elfogadott és híres alkotások legyenek. Még csak tizedrendűek sem lesznek, hiszen a be nem mutatott műveket nem lehet akár mondvacsinált rangsorokba sem illeszteni. De ez csak egy rövid kitérő volt az utolsónak szánt gondolat elé.

Vajon a művésznek kell-e menedzselnie saját magát és műveit, vagy ha elérnek egy bizonyos művészi fokot, akor maguk a művek menedzselik az alkotót? Ebben a formában persze buta a kérdés, hiszen elvárható mindenkitől, hogy tehetségéhez híven meg is mutatkozzon, és tegyen meg azért mindent, hogy megmutatkozhasson, de mekkora a szerepe a véletlennek abban, hogy elismertté is válik e az alkotó ebben a kissé kényszeredett cselekvéssorozatban?