Ismerős azzal kezdte mesengeren, hogy hogyan vagyok. Mondom jól. Mesélj, mondta. Így született ez:

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol az ég és a föld egybeért, ott lakott az öreg király, akinek volt három világszép leánya. Történt egyszer, hogy a király álmában megjelent egy sárkány, aki a legfiatalabb lányát magának követelte feleségnek. A király álmából felriadt, mert érezte, hogy ennek bíz a fele sem tréfa. Hát ahogy benyit a legkisebb lány szobájába, látja, hogy annak az ágya bizony üres. Sejtette a király, hogy a lánya ki-ki marad, de most se híre, se hamva nem volt a beste cédának. Azonmód kihirdette országában, hogy a lánya kezét és fele királyságát adja annak, aki az elveszett lányt hazaviszi.

Jelentkeztek is a deli vitézek, de mind elbukott a gonosz mostoha és a két testvér ármánykodása nyomán. Azok hárman nem nézték jó szemmel, hogy legelébb a legutolsó lány menjen férjhez, mert abban az időben ez bizony nem volt szokás. Jöttek a daliák országról világról, egytől egyig büszke vitézek aranyos páncélban. Ezeket aztán a gonosz mostoha mind el is emésztette feneketlen szoknyája alatt.

Történt aztán, hogy egy ízben megjelent a király felséges színe előtt egy kondás. A mostoha annyira sutának tartotta a kondáslegényt, hogy az biztosan nem szerzi vissza a királylány kezét, és hát már az öreg király is gyanakodni kezdett, hogy hová tűnik a rengeteg lovag. Így aztán ez a legutolsó senkiházi is elindult, hogy felkutassa a világ kurvája királykisasszonyt.

Ment mendegélt az úton. Egyszer aztán úgy elnyomta az álom, hogy mentében elaludt. Álmában megjelent előtte egy szörnyűséges sárkány, akinek a karjában ott volt a királylány. Felriadva az álomból, igen csak szaporára vette az iramot, ugyan is a hamuban sült pogácsa, amit az anyja pakolt neki, ugyancsak meghajtotta. Ahogy ott guggolt a fa tövében, felnézett az égre és alig hitt a szemének, amikor meglátta a felhők között szállni a sárkányt és vele a királylányt is. Kitörölte a csipát a szemibűl, oszt’ nekiveselkedett a fellegeknek. Ugyan is előtte az történt, hogy miközben ott guggolt a fa tövében, megszólította egy egér: Hallod e te kondáslegény! Én éhes vagyok, adj ennem! Amaz meg alig hitte el amit lát, de még inkább amit hall. Fogta hát magát és felvette tenyerébe a kis éhenkórász egeret. Összecsípte két ujjával a farkát és így szólt hozzá: Adjon neked enni a jó kurva anyád, s azzal belevágta a rakás szarba az egeret. Erre az meg pofán köpte egy égig érő paszulymaggal.

Ezt a magot ültette el a kondáslegény, hogy fel tudjon mászni a felhők közé. Ahogy ott kapaszkodik felfelé, egyszer csak lenézett, de attól, amit látott,  kiszállt minden vér s szívéből. Hát látja ám, hogy ahová megy, az a fent és ahonnan jön, az meg a lent. Eszébe vette, hogy ez a bab úgy forgatta ki a világot a tengelyéből, ahogy megnőtt.

Nem volt mit tennie, hát mászott tovább lefelé. Amikor leért, megvetette a feje búbját a földön. Igen csak kényelmetlenül érezte magát, mert hát hajjal sokkal nehezebb lépni, mint a lábakkal. Azt az Isten nem azért teremtette az ember feje búbjára. Gondolt egyet, s tótágast állva megfordult, hogy esmét a lábával tapodja a földet. Megszédült kicsit, mert nagyon furcsának érezte, hogy ugyan a lába van a földön, de a feje van alul. Ez után lassan kezdett mégis csak hozzászokni. Elindult hát amerre látott.

Mert körbenézett, de látni csak egy keskeny úton lehetett előre, olyan sűrű erdő vette körül mindenhol. Azt gondolta magában, egy életem egy halálom, éhesen egy tapodtat sem. Leült hát, hogy falatozni kezdjen. Alig vette szájába az utolsó pogácsát, hát nem felbukkant megint az egér, akivel az előbb úgy elbánt? De igen!

Nekirontott az egér, hogy aztán már keljenek birokra, mert ővele így még ember fia el nem bánt.

Felgyűrték az ingük ujját, az egér meg a bundáját és elkezdték egymást méregetni. Oszt amikor épp egymásnak indultak volna, az erdő fái közül kiugrott egy meztelen kannibál. Erősen jajveszékelt és sikítva rohant, ami azért nem volt meglepő, mert egy hatalmas gőzölgő üst volt a seggére kötözve.

A kondás még fel sem ocsúdott a nagy álmélkodásból, amikor meghallotta, hogy bizony jönnek az erdőből a többi kannibálok is az ordító kannibál után. Ahogy közelebb értek, már látszott, hogy ez aztán nem tréfa dolog, mert nagyon éhesek és aki az útjukba kerül, azt felfalják. A kondás elkapta az egeret és felkínálta nekik maga helyett. Az meg hiába rimánkodott, négyrét hajtották, megkenték szalonnazsírral, megsütötték és mind a hatvan ezren jóllaktak belőle, még a kondásnak is jutott egy szárnya.

El is aludt az összes kannibál a nagy lakoma után. A kondás látta, hogy itt az alkalom, mielőtt újra megéheznének. Szedte a lábát, ahogy csak bírta. El is érkezett egy hatalmas kastélyba. Kopogtat az ajtón, sejtette hol lehet, mert a kapufélfán ott lógott egy hatalmas sárkányportré. Kinyitották az ajtót, belépett, körbenézett és már tudta, hogy jó helyen van, mert megtalálta a sárkányt is, a királylányt is.

Bevezették a terembe, a madám rögtön kerített is neki kedvére való szőkét, barnát, vereset. A kondás nekilátott, hogy kiadja az összegyűlt férfierőt, mert bizony mióta útnak indult még egy szamár nem sok, annyit sem baszott. Hát ott olyan orgia támadt, hogy arról a mai napig is mesélnek a vének, ha még meg nem haltak. Így ért véget a kondás utazása és az én mesém is, ha csak vissza nem viszi a királylányt, de az még nem biztos, hogy a kondás haza is indul, mert igen nagy jó kedve támadt a sárkány bordélyházában. Aki nem hiszi, menjen oda maga is!

Ha a kondás vissza is jött volna, az én mesém is tovább tartott volna.