Az élet kövei

Mi az hogy haladás? Határozott irányú, egyenletes csúszás a semmi felé. Hová haladunk? Miért haladunk? Mik a célok? Mik az érvek? Mik a hogyan és mik a kikért... Miért? Mondjuk, tesszük, vagy csak úgy csinálunk, mint ha, de nem, mert a valóságot nem látjuk meg.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ezer kilómétereket utazik. Más meg úgy érzi, minden megvan egy húszméteres körben, amire csak szüksége van. Néha fáradtnakl látszol, és én csak nézlek. És néha azon gondolkodom, hová megyünk. Hová megyünk?

Kéz a kézben nézünk egymás szemébe.
Látunk múltat, és látjuk a holnapot.
Hol Napot nézünk, kinyilt tenyérrel
és szívvel a fényben úszva,
ott a most. A mindig új világ.
Ahol kitárja ajtaját a vágy.

Újabb, és egyben valószínűleg valóban az utolsó idei kérdzősködésünk ezennel véget ér. Azt hiszem, hogy egy ilyen szintű komoly felmérésnek elég három nap is, hogy meghozza gyümölcsét. 

és akkor ímé az eredmény:

Persze ez nem változtat azon, hogy továbbra sincs komment, és nem is lesz amig nincs lehetőség a moderálásra. Addig is jó olvasást és kellemes időtöltést!

A kép szépen szárad, és ha minden igaz, akkor holnap már tényleg rá tudom vinni a következő réteget. nagyon várom már, hogy miként alakul tovább! Remélem, hogy a végén épp azt fogom látni, amit szeretnék...

Azért egy ekkora képet elkészíteni tényleg nem kis attrakció! 

Teljesen meg vagyok nyugodva magammal és a blogommal kapcsolatban is. Van, hogy nagyon elkeseredek a megnemértettség miatt, de az alábbi levél annyira szívhez szóló, nem tudtam megállni, hogy betegyem.

Jaj Zefír ne szüntesd meg a kommentet létszi! Olyan jó volt néha napján hozzászólni az eseményekhez vagy olvasni a hozzászólásokat és igaz hogy van benne valami hogy mufurc vagy de így már nem érdekes hogy sak leírod mert benne marad az emberben a sok kimondandó dolog és ez rossz de ahogy gondolod. XD

Én Anasztázia vagyok vidékről.

LoL

Láttam a fényképedet is a blog oldalán és szimpatikus vagy. Bár kicsit duci. Én nem vagyok duci. Meg láttalak videón is. Sokat mosolyogsz. Én is sokat mosolygok. Szerintem sok a közös bennünk.

Arra gondoltam hogy mi lenne ha meginnánk egy kávér t valahol. Mondjuk a héten még.

Láttam hogy a hobbid a festegetés. Én sólisztgyurmázni szeretek. És képzeld téged is megformáztalak sólisztgyurmából. Mondjuk anyu mérges volt érte hogy elfogyott a liszt. De most ott száradsz a radiátoron mert friss az alkotásom.

Láttam szeretsz kirándulni. Mi is sokszoer elmegyünk a csajszikkal csavizni a Mamutba. Oda nem szoktál járni?

Van egy nagymamám, az Erzsi mama. Gondoltam fontos információ.

Lajos papa már nincs köztük nagyon régóta én még kicsi voltam amikor elhalálozott.

Vannak halaim is akváriumba. Te szereted az állatokat? Van állatod?

Szerintem illene hozzád egy tengerimalacka.

És te most ketten élsz a barátnőddel? Vagy már a feleséged a hölgy? El tudom képzelni micsoda helyes kis mislenbaba szülente.

Várom a válaszod felebaráti tisztelettel: Ani

Kedves Vidéki Anasztázia!

Nem szoktam magánleveleket közkinccsé tenni, de most talán Te is megengeded, hogy esetedben másként tegyek. Ez a retorikai remek megérdemli, hogy a nagyérdemű is elolvashassa. Remélem nem bánod!

Jó, is hogy mondod ezt a mamut ügyet, mert holnap reggel fél hatkor pont arra lesz dolgom. Nem is tudom hogy találtad ki, de épp a tengerimalacainknak veszek vagy hat-hét négyszögöl tölgyfát. Egyébként a leveled alapján te is nagyon szimpatikus vagy ám! (XD-LOL). Szinte látom is, ahogy a bájos arcocskádon végigfut a mosoly, amikor névtelenül kommentelsz :)

Sajnálom, hogy elfogyott a sok liszt, és csókoltatom az anyukádat is, de legközelebb ne életnagyságú szobrot készíts rólam, megígéred? Tényleg, melyik vidéken van még mamut? Szeretnék oda is elkirándulni .) A kávét ugye te fizeted, mert én nagyon sóher vagyok ám, ingyé bármi jó!

Azért ezt a cseten most majd ne mondd el senkinek, mert nem fog velem szóba állni a többi lány, tudod hogy van ez...

A többit meg majd egy kávé mellett, úgy száz élet múlva:)

Baráti fele szeretettel, Mufurc.

Utóirat: képet kücc? címem tudod!

Valahogy rám telepedett a szürkeség.

Ólmos súlya nyom, de nem hagyom magam. 

Láttam ma egy videót, az önbizalomról és a pozitív énképről. A célkitűzésekről és az önbecsülésről. nem hallottam még a hiány és bőség gondolkodás fogalmát. Szorongás, a dicséret kerülése, a köszönömre nincs mit válasz.

Sokszor segítek embereknek, de a köszönömre a válaszom legtöbbször csak egy mosoly és egy ugyan, nincs mit. Holott igen is van. Az időmet, az empátiámat, a türelmemet, időnként a hozzáértésemet és munkámat is adom. Arról nem is beszélve, ha még azt is megengedem a másiknak, hogy kinyissa a lelkét és elmondja, mi fáj. Hogyne volna mit? Ez mind a belőlem áradó pozitív megnyilvánulás. Soha többet nem mondom, hogy nincs mit! Tudom, hogy sokszor magamat helyezem a sor legvégére, ennek ellenére az mégis kifejezetten dühít, ha más is ezt teszi.

Eddig meg voltam győződve róla, hogy a senki nem szeret gondolat azért került el, mert valójában egy csomóan kedvelnek, néhányan szeretnek is. Az igazság ezzel szemben az, hogy hiába kedvel/szeret néhány ember, vagy akár sok ember, vagy csak egy, de az nagyon, ha közben én nem tudom sem szeretni, sem elfogadni magam.

Kézenfekvő magyarázat volna erre a kövérség, igen, szinte önként ajánlkozik a gondolat. Csakhogy ez baszott nagy tévedés. Éppen fordítva lehet az igazság. Nem azért nem tudom elfogadni magam, mert kövér vagyok, mellesleg attól még kifejezetten jó fej, hanem azért gyűlik rám a páncél, mert nem tudom elfogadni magam. Egyszerűen nem vagyok elég jó saját magamnak.

Nem tudom, hogy tehetek-e róla, de képtelen vagyok megelégedni a középszerrel. Így aztán, mielőtt még megmutatkozhatna a valódi tehetségem, feladom. A tanulás, a kibontakozás időszakában, és nem várom meg, amíg beérik a gyümölcs. Mert elégedetlen vagyok. Pedig tudom, hogy a földbe vetett magnak idő kell, hogy gyökeret eresszen, hogy csírázzon és szárba szökkenjen. Én már akkor kalászt várnék, amikor épp csak kidugta az első zöldellő hajtás a fejét.

Ugye nem jól viselem a kritikát, mondja ez a ..., bocsánat, róla nem beszélek. A kritikával kapcsolatban is épp ellenkezőleg van a dolog. Nagyon is szeretem a kritikát. Hogy ne élvezném, ha épp dicsér valaki, de az az előrevezető útnak csak az egyik oldala. A helyes irányhoz igen is szükség(em) van kritikára. Csak ebben a jobb sorsra érdemes kis országban sokan összekeverik a jó szándékú, vagy akár épp ellenséges, de valódi kritikát az egyszerű ócsárlástól és mocskolódástól.

Van persze ennek valami diszkrét bája, vagy épp bűze, mert ezzel a lehúzós hozzáállással az ember nem a másikat húzza le, hanem saját magát. Egyre mélyebbre, miközben egyre hiteltelenebbé válik.

Hiányzik a kritika. Amiből építkezni lehet, amivel lehet foglalkozni, ami segít az eligazodásban. Persze azt nem állítanám bátran magamról, hogy mindenféle kritikákat kritikátlanul fogadva kezdenék azok követésébe. Aztán hiányzik még valami. Társaság. Na nem a plöntyi limonádé klub. A nagy beszélgetések a mindenféle érdekesebbnél érdekesebb dolgokról az arra nyitott emberekkel. A világmegváltó gondolatok, vagy a hétköznapi csodák.

Az én életem egyébként tele van hétköznapi csodákkal is. Mert megállok és körbenézek. És észreveszem őket. Talán ezért veszek észre több rosszat is, mint az átlag, aki gyakorlatilag csukott elmével éli le az életét. Sajnálom őket, de valószínű, hogy ez az érzés kölcsönös. Miközben én őket tartom szánalmasnak, ők engem. Így zárul be a kör végül Viszont egyet biztosan tudok, az én nevem fennmarad, mig ők... De ez engem már nem igazán érdekel.