Apa és fia
- Gyüszi László írása - (részlet)
A Pázmándyak azok közé a közbirtokos nemesek közé tartoztak, akik a XVII. században a török háborúk idején kereskedelemből, főleg tőzsérkedésből és pénzkölcsönzésből meggazdagodtak, majd a XVIII. században a vármegyék közéletében hivatali pályákon vívtak ki tekintélyt. A legjelentősebb Pázmándyak a XIX. században a reformkori mozgalmak kiemelkedő vezetőinek, Kölcseynek, Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak és másoknak a figyelmét, elismerését, sőt barátságát is kiérdemelték. A két Pázmándy Dénes, apa és fia a polgári átalakulásért folytatott küzdelmekben az országos politika szintjén is vezető szerephez jutott. Tegyük hozzá, hogy a család tagjai a református egyházban — mint a Dunántúli Egyházkerület, azon belül több egyházmegye világi vezetői — is hasznos szolgálatot teljesítettek. A történetírásban mégsem kaptak méltó figyelmet, érdemeik szerinti értékelést. Elpanaszolta ezt Pázmándy Géza is 1898-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján, amikor barátai és ismerősei biztatására felidézte apja, ifj. Pázmándy Dénes emlékét a Budapesti Hírlapban megjelent cikkeiben. Hiteles dokumentumok híján azonban a hírlapi cikkek nem lehettek meggyőzők, visszhang nélkül maradtak. Eltelt újabb fél évszázad. Az ország 1948-ban a forradalom centenáriumát ünnepelte, ám az idő nem volt alkalmas a történelmi igazságtételre. A politika szolgálatába szegődő történetírás hazaárulással vádolta a két Pázmándy Dénest, azzal a nagyon ingatag indoklással, hogy meghódoltak a császári hadsereg parancsnoka, Windischgrätz előtt... - ...Mindketten jelentős szereplői voltak történelmünknek a reformkorban és 1848-ban. Szerepük megítéléséhez nem elég néhány mozzanatot kiragadni életükből. Teljes életpályájukat, emberi jellemüket kell megismerni ahhoz, hogy igazságosan ítélhessünk. Ebben segíthet ez a rövid életrajz is, amíg a részletes elemzés el nem készül.
Nem másolom be a terjedelmes írást, bizonyára elolvassa akit érdekel. A teljes cikk itt érhető el. Történelmi igazságtételről beszélni érdekes kérdés, hiszen ma már senki sem tudja, hogy kik voltak a Pázmándyak. Ha bárki megkérdezné, mi volt a célom, a két egymástól igen messze álló vélemény bemutatásával, nem tudnék rá határozottan felelni. Ezek szeletei a "családom"[?] életének. Hogy miért a kérdőjel, mert magam is könyvekből, idegen emberek tollából kell megismerjem a saját múltamat. Ilyenkor elgondolkozom azon, miért nem hallottam ezekről a dolgokról otthon? Persze sok anekdóta, és történet maradt meg. Furcsa, hogy egy sem vidám, nem a jövőbe mutató. Történelmi háttere lehet ennek is? Hogy az '50-'60-as években revizionista eszmének tűnt volna, feljelentést, meghurcolást vonva maga után ha kiderül, hogy beszélnek nagyszüleim erről Anyunak, vagy a '70-'80as években nekünk? Hallottunk történeteket arról, hogy nagyapám apját a birtokról hurcolták el, megalázták, megtörték, végül kazánfűtőként lett az új, szocialista magarország hasznos tagja. Ettől a sorstól kímélt meg minket a hallgatás? Talán igen.
Ma már nincs birtok, nincs vagyon, még egy nyomorult eredeti címerábrázolást sem találtam sehol, az egykori nagyságból mára nem maradt más, mint az emlékezés. A múlt nyomai néhol felbukkannak, és szembesítenek az egykori nagysággal, hajdan volt dolgokkal. Első találkozásom egy ilyen emlékkel a hadtörténeti Múzeum zászlógyűjteményében történt. A '48-as lobogók között egy szalagot láttam meg. Pázmándy Dénesné Domonkos Lídia. Azért nem mindennap találja szembe magát az ember az egyik ősével egy múzeumban. Ez volt az a momentum, ami felkeltette az érdeklődésemet. És hozzáférhető anyag híján itt meg is rekedt hosszú időre.
